A görögországi rendezőnő műve Torontóban debütált tavaly. A film cselekménye tíz esztendővel a 2004. évi nyári olimpiai játékok után játszódik. A mai Görögországot pellengérre állító, szinte minden pórusából disztópikus hangulatot árasztó alkotás helyszíne a sivár és lepusztult olimpiai falu. Exarchou leginkább amatőr és általa mindeddig fel nem fedezett színészeknek nevezett fiatal srácok garmadáját vonultatja fel, ezzel pedig végig a nyerseség és a pulzáló lázadásérzés dominál a százperces Parkban.

A haldokló város romjain azonban mégis felragyog egy hanyatlóban levő, több ezer éves múltú és örökségű ország, egy, a civilizáció alapjait lefektető nemzet halvány fénye. Egy olyan államé, amely a rendező szavai szerint mindmáig a múltbeli dicsőségéből él. Görögország gazdasági válsága természetesen központi eleme a történetnek (naná, hiszen minden talán éppen az olimpiával kezdődött), a világvége-hangulat pedig ennek egyenes következménye. A romos olimpiai falu természetesen erős metafora, Exarchou szerint viszont a gazdasági hanyatlás és a társadalom kiábrándulása bárhol megtörténhet. Igaza van, de ennek ellenére különösen fájdalmas ezt az állapotot egy olyan országon diagnosztizálni, amelyhez a legkevésbé sem méltó mindaz, amin keresztülmegy.

Az olimpiai játékoknak az az iróniája és paradoxona, hogy a show csak tíz napig tart, aztán pedig senkit sem foglalkoztat, mi lesz a hátrahagyott épületekkel. Erről szeretett volna beszélni a fiatal alkotó, ez inspirálta a forgatókönyvet. A palicsin kívül a varsói és a londoni filmfesztiválon, valamint a Sundance-en is bemutatták a Parkot, a közönség reakciója pedig mindenhol egyöntetűen kedvező volt. Az alkotás tehát beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A San Sebastián-i filmszemlén Exarchou megkapta a legjobb első filmes rendezőnek járó díjat.

A Park egy felnőtté válás története. A kamasz szereplők naphosszat az athéni olimpiai falu elhagyatott romjai között randalíroznak, és kutyákat fognak be, majd pénzért fedeztetik őket. Így telnek a mindennapjaik, így tengődnek hosszú időn át. Isznak, időről időre vérre és ökölre mennek egymással, a legtöbbször viszont csak törnek-zúznak, méghozzá különösebb ok nélkül. Csajozni is szoktak, több-kevesebb sikerrel. Természetesen bármikor hazamehetnének, de otthon sem várná őket más, csak a kilátástalanság. A parkban legalább szabadok.

Dimitris (Dimitris Kitsos), a főszereplő máról holnapra él, megpróbálkozik a márványfaragással is, de hamar rájön, hogy a kutyafedeztetés jóval nagyobb üzlet. Barátnője, Anna (Dimitra Vlagopoulou) élsportoló, vagyis csak az volt, amíg egy súlyos sérülés véget nem vetett karrierjének. Neki éppen abban a tíz napban kellett volna a parkban lennie, amikor a monumentális épületeknek még volt értelmük és létjogosultságuk. Van valami bizarr abban, hogy tíz évvel később ő is a romok között tengeti az időt. Dimitrisszel folytatott kapcsolata nélkülözi az érzelmeket, kettejük között minden csak a testiségről szól, ahogyan odakint, a kutyák esetében is. Ne várjunk a Parktól bonyolult, szövevényes történetet, hiszen puritánságával és nihilizmusával csupán mozaikkockákat kapunk, azaz pontosabban egy látleletet, betekintést a koravén sorsok kilátástalanságába.

A számtalan gondon túl viszont a görögországi gazdasági katasztrófának pozitív hozadéka is volt. Egy ilyen nehézségek sújtotta országban általában a politikai szélsőségek szoktak megerősödni, de a görög társadalom valami mást is kitermelt: jó néhány ifjú, tehetséges rendezőt, aki fellendítette a hellén filmgyártást. Így hát Giorgos Lanthimos, a Kutyafog és A homár, valamint Alexandros Avranas, a Miss Violence rendezője után most egy új tehetségre érdemes odafigyelni, Sofia Exarchou személyében.

Nyitókép: Imdb.com