Gyerekkoromban meg akartam lesni a fű növését. Lehasaltam egy sarjadó fűszál elé, és mereven bámulni kezdtem. Aztán a szemem belefáradhatott, vagy valami elvonhatta a figyelmemet, talán el is bóbiskoltam, elég az hozzá, hogy mire újra a fűre koncentráltam, az a fű már másmilyen fű volt: zöldebb, magasabb, szóval másmilyen. Ugyanígy jártam a sarkantyúvirággal is, amit most már fokozott figyelemmel, de sikertelenül próbáltam tetten érni.
Egy idő óta így vagyok Kerekes Sándor festőművésszel is. Figyelem, figyelem, mégsem tudom elcsípni azt a pillanatot, amikor kezében az ecset nagy hirtelen tollá változik, és ami ez alól az új alkotóeszköz alól kikerül, az már se nem sárga part, se nem virágkompozíció, hanem - vers. Hogyan csinálja? Vajon milyen - a műtermének valamely homályos zugában - elsuttogott vagy elmormolt bűvös varázsszavakkal sikerül ez neki?!
- Hosszú éveken át a kelebiai műtermemben dolgoztam. Onnan kellett hazajárnom. Sokszor a ,,legihletettebb' pillanatban kellett abbahagynom a munkát, apró-cseprő, az élet hétköznapjaihoz tartozó okok miatt. Olyankor, úgy festékesen, ha beültem a kocsimba, még alkotóvággyal telítve és lélekben elhagyott alkotásom előtt állva, kellett belezökkennem a valóságba. Ezt a végtelen telítettséget kellett ,,melegen tartanom', hogy másnap ugyanott folytathassam, ahol abbahagytam. Ezt úgy tudtam csak elérni, ha ugyanolyan hőfokon másra koncentrálok. Végiggondoltam hát menet közben egyéb teendőimet, de nem a szokásos módon, hanem - vers formájában. Itt vált ketté a dolog... Idővel ez megrögzött szokásommá vált és azóta is a két vonal párhuzamosan halad egymás mellett, egymást kiegészítve, de egymást nem pótolva. Én verset festek és képet írok.
Csakhogy a két vonal két párhuzamosan egymás mellett haladó futószalaggá vált. Mintha az említett telítettség vette volna át a vezető szerepet. Mintha Kerekes nem ismerné a kis számok világát... s a mennyiség-minőség zűrzavarának kellős közepébe került volna.
- Igen, már a kezdet kezdetén. Anyai nagyanyámnak kilenc gyereke és huszonkilenc unokája volt. Amikor tésztát gyúrt s már a harmadik levél nyújtásánál tartott, én aggodalmaskodva megkérdeztem: elég lesz ez?... Nagyszüleim nagyon bölcsen az életre tanítottak. A családi élet melegsége, a karácsonyi előkészületek, az ünnep meghitt hangulata, amikor testben-lélekben megtisztul az ember, hozzájuk fűz... Nem azért, mert a huszonkilenc unoka közül a kedvenc a Sanyika, vagyis én voltam, amiről akkor persze nem is tudtam, de jó volt érezni. Ennek a szintézise az én alkotói világom. Most, majd hatvan év után úgy érzem, hogy nekem mindezt el kell mondanom, nemcsak a képeimmel, ahogy eddig tettem, hanem le is kell írnom, attól függetlenül, hogy valaki el fogja-e olvasni.
Kerekes első önálló kiállítása tanítóképzős korában, még 1965-ben, a városháza előcsarnokában volt.
- Engem akkor valami arra késztetett, hogy egy hatalmas, 2x3 méteres pannót készítsek. Azon aztán, nagy betűkkel már akkor meghirdettem a nagyvilágnak, hogy képeimet a KeS. jellel fogom hitelesíteni. Aláírásom azóta sem változott. És vágyálmom sem, hogy egyszer majd hatalmas méretű képeket fessek... habár ebbe már belerontott a technika...
A tanítóképző után évtizedeken át szociális gondozóként dolgozott.
- Száz dosszié van e mögött a munkám mögött. Minden dosszié egy-egy életet zár magába. És az én lelkembe is. Saját gondjaim mellett én még több száz ember gondjával foglalkoztam. Lerakódott bennem nemcsak a saját életem, de az ő életük tapasztalata is, ami kétségtelenül kihat a munkámra. Valahol mélyen attól retteghetek, hogy mindez ,,nem elég!' Nem elég ahhoz, hogy megmutassam magam. Ez indíthatta meg bennem a ,,futószalag-szindrómát', festés közben és a versírásban is.
Az emberben feldereng valami Kerekes igazi lényével kapcsolatban, amit festőtársa, a debreceni László Ákos esztéta, többek között találóan így fogalmazott meg: ,,... Undorral fordulsz el mindentől, akár a politikában, akár a művészetben, vagy bármi másban, ami nem őszinte, nem mély és szükséges...'
Kerekes régóta keresi azokat a vizeket, ahol lecsitulva, megnyugodva evezhetne.
- De talán most megtaláltam. Gyerekeket tanítok, s a velük való foglalkozás szárnyakat ad. Nagy kerülő után most alkalmazhatom mindazt, amit a tanítóképzőben tanultam és amit tárolva, érintetlenül megőriztem. Ott állok a nebulók között immár hetedik éve és harmincöt év után olyan frissen, élethűen ömlik belőlem mindaz, amit áldott iskolám belém táplált és amit most tudok csak igazán értékelni és értékesíteni a gyerekekkel való egészséges kommunikáció által. Rengeteget tanulok és rengeteg tudást adok át nekik is. A velük való együttléttől feltöltődök. És így hat rám az is, ahogy kis unokám fejlődését figyelem. Virágot szült nekem a menyem s én lelkesedve figyelem kibontakozását.
Kerekes Sándor hű maradt önmagához: továbbra is fest és ír.
- A következő könyvben - úgy öt év múlva - majd megmagyarázom, mi ez a kettős dolog, ami párhuzamosan halad bennem. ,,Én festő/ vagyok, és/ ábrázolok./ Költő vagyok/ és festek./ Ember vagyok,/ és érzek./ Megmagyarázni/ mindezt!/ Istenem,/ nem az én/ tisztem/ Igen.'