Április 1-jén Topolyán megnyílt Léphaft Pál karikatúra-kiállítása — A kiállítást Dudás Károly közíró nyitotta meg. Olvassa el a palikatúra-szeretőkhöz intézett néhány gondolatát, és tekintse meg Szalai Attila fotóit
Előtte azonban hallgassa meg Léphaft Pál 23 másodpercbe tömörített véleményét a karikatúráról:
És... a megnyitó (a kiállítás április 16-áig látogatható a topolyai Művelődési Ház kiállítótermében!):
Csípe Tímea, Dudás Károly, Léphaft Pál
Léphaft Pál
„Egyszer azt találta mondani valaki: Léphaft Pál szemüvegébe valami csudaszerkezet van beépítve, amitől különleges módon, hogy azt ne mondjam, zsenálisan tudja látni a világot és a benne lakó embereket meg jelenségeket. A többi már csupán kézügyesség dolga. Persze ez a kézügyesség sem akármilyen, teszem én hozzá.
Dudás Károly
Az előző gondolatról pedig mindjárt a Trivulzio szeme jut eszembe: Cholnoky Viktor novellájának főhőse, miután egy verekedésben elveszíti a fél szeme világát (micsoda Rejtő Jenő-i szituáció), váratlanul elkezdi MÁSKÉPPEN, egészen más dimenzióban, a maguk igazi valóságában látni a dolgokat, az embereket és a jelenségeket — örvendetes módon visszanyeri tehát a látását.
Nem tudom, hogyan hozható ez a két mozzanat összefüggésbe Léphaft Pál művészetével és a karikatúrával — bocsánat: a palikatúrával — és ezzel a topolyai kiállítással, de még mielőtt úgy járnék, mint az egyszeri tárlatmegnyitó (örökös tárlatmegnyitó), aki sohasem a falon függő alkotásokról és az előttük álldogáló alkotóról beszélt, hanem mindig csak önmagáról, a benne megszülető gondolatokról és érzésekről, amelyeknek egészen elhanyagolható kellékei csupán a kiállított alkotások és maga az alkotó — rátérek arra, amiért engem ide hívtak.
Évtizedek óta megbízható útitársaink Léphaft Pál karikatúrái és a míves karikatúrákból összeállított keskeny és kevésbé keskeny könyvei. Legkevésbé azt váltják ki belőlünk, amit a műfaj természete és talán némiképp a szerző szándéka alapján ki kellene váltaniuk: a nevetést. Láttukra inkább grimaszba rándul az arcunk, fintor ül ki rá, néha meg szomorúság, ha kuncogunk is, legfeljebb azt is tán kínunkban.
A legjobbak közülünk — ketten?, hárman?, négyen?, öten? — talán magukra ismernek és nagyritkán magukba is szállnak. Ilyenek vagyunk?, ilyenné lettünk?, ezt tették velünk? Lehetett volna másként?, cselekedhettünk volna másképpen? Igen: Léphaft Pál karikatúrái — köztük leginkább talán a portrék, a kép-mások — gondolkodásra, néha tán önvizsgálatra is kásztetnek bennünket. Már akit. Az a nagy szerencsénk, hogy ez a karikaturista szeret bennünket — némely nyugati pályatársától eltérően nem elpusztítani, kiirtani akar minket, az eszméinket és a rögeszméinket, hanem megérteni, vagy egyszerűen csak ábrázolni minden fölös indulat és utálat nélkül. Még közöttünk a legrosszabbakat is.
Több választott hősének vagy antihősének — délvidéki, vajdasági (kinek hogyan tetszik) közéleti emberének nem eltúlozza, kinagyítja jellemhibáit (Úristen, ilyenekkel is rendelkeznénk?), inkább legömbölyíti őket, a saját és az olvasó meg a néző jóindulatába ajánlja. Nem magát félti, hanem a karikatúráját — szeretné, hogy megjelenjen.” (részlet Dudás Károly megnyitó beszédéből)
Dudás Károly, Zsáki István, Léphaft Pál
Léphaft Pál, Szalai Attila, Dudás Károly