Remek színészünk ugyanis több hangszeren is játszik, dalszöveget ír, dallamot komponál hozzá, énekel, és nemrégen megalapította első zenekarát. Ez a Hát persze! együttes. Ervin zenei múltjában vájkálva megtudtam, hogy egyik nagy kedvence Nick Cave.

* Te és a zene. Egyre több előadásban látunk hangszerrel a kezedben, és több zenekarnak is tagja vagy. Hova nyúlik vissza a zene ilyen mértékű szeretete? Kicsi korodig?

— Édesanyám annak idején elvitte a bátyámat zeneiskolába, hogy beírassa zongora szakra. A tanár állítólag feltette a bátyám kezét a billentyűzetre, és azt mondta, hogy játsszon valamit. A testvérem akkor hétéves volt, és azt felelte, hogy nem tud. Erőltették, hogy próbálja meg, mire kijelentette, hogy ő ide többet a büdös életben nem teszi be a lábát. Édesanyám ebből tanulva azt mondta, hogy a kisebbik fia — azaz én — csak akkor megy zeneiskolába, ha szeretne. Na, én nem jelentkeztem. Jobban szerettem focizni a haverokkal, viszont amikor középiskolás lettem, Varga Iván zongorista, az akkori padtársam, eljött hozzám, meglátta édesapám régi gitárját, és kitalálta, hogy gitározhatnék.

* Édesapád gitáros volt?

— Hobbizenész volt, mint én. Sőt, a nagyapám is zenélt, de őt sajnos nem ismertem. Főállásban nőgyógyász, mellékállásban jazztrombitás volt, és úgy látszik, a zenészvonal a harmadik generációra forrta ki magát. A gimiben kezdtem el gitározni, osztálykirándulásokon, a tábortűz mellett. A gitárosokat elvileg a lányok is szeretik, bár ezt én valamiért nem érzékeltem (nevet), és megmaradtam a zene szeretete mellett. Aztán következett az akadémia, tanulgattam egy picit zongorázni, és jött az Indul a bakterház. Ez volt a következő mérföldkő, Hernyák György ugyanis kitalálta, hogy én bőgőzni fogok az előadásban. Ekkor Bakos Árpád megkérdezte: tud az Ervin bőgőzni? Hernyák azt mondta: nem, de majd megtanul. Így kezdtem el nagybőgőzni. Utána már egyre több olyan darab volt a repertoáron, amelyben élőben kellett muzsikálni, például a Záróra, a Futópor, s az élő zene egyébként is mindig jobban hangzik, mint a felvétel, én pedig egyre többször muzsikáltam a színpadon.

* Mennyit gyakorolsz? Napi néhány órát erre különítesz el?

— Sajnos nem. A színházi elfoglaltságok miatt nagyon időszakos tevékenység a gyakorlás. Viszont amikor tehetem, akkor egy picit több időt fordítok rá. De néha hónapok is eltelnek úgy, hogy elő sem veszem a nagybőgőt. A gyakorlásnak mindig megvan a gyümölcse. Olyankor érzem a fejlődést.

* Az első zenekar, melyhez csatlakoztál, az Ethnokor volt?

— Igen. Sőt nem is bőgővel kezdtem, hanem tamburával. Bakos Árpival ketten muzsikáltunk. Ő műanyag húros kobzán, én pedig fémhúros tamburán. Szépen illett egymáshoz a kettő, a visszajelzések is jók voltak. Aztán csatlakozott Balša Pešikan és Leo Filipović az Iskon együttessel. Amikor megismerkedtünk, volt átjárás a két zenekar között, néha mi is játszottunk velük, s ők is velünk. De ez a négyes lépett fel a leggyakrabban. És itt a tambura mellett buzukiztam is, persze sajátságos hangolásban, nem az eredeti görögben. Próbáltam keresgélni azt a hangzást, amely az éppen aktuális csapatnak jó, és amely nekem is tetszik. Aztán egy idő után rájöttem, hogy a tamburás, buzukis zene nem is tetszik annyira. Árpi felvetette, hogy mi lenne, ha újra nagybőgőznék. Ekkor gyorsan megvettem a saját hangszeremet, és azóta bőgőzöm.

* Mielőtt rátérnénk a mostani zenekarodra, meséld már el, mikor kezdtél el saját számokat írni.

— Folyamatosan voltak próbálkozásaim, gálákra, illetve a kArc-estekre írtam, de pontosan emlékszem, hogy az első számom, melyet a mostani felállással játszani is fogunk, a Nekem a te szerelmed című dal volt. A Mester és Margaritát próbáltuk Újvidéken, a szövegkönyvbe pedig beleírtam a következőt: nekem a te szerelmed olyan, mint a pestis, / nem csak a lélek, szenved a test is. Ez a két sor megmaradt. Elújságoltam Kucsera Gézának, és két nap után már zenét írt rá. Nagyon lelkes lettem, és akkor először el tudtam képzelni, hogy írok még dalszövegeket. Nem sokkal később meg is született még kettő, Gézával bele-belecsíptünk, de nem fejeztük be őket. Aztán következett a színház, pörgött az élet, és a zene egy picit feledésbe merült. Két évvel ezelőtt, a nyáron nem tudtam mit kezdeni magammal. Költőien szólva egy átlagos és unalmas augusztus délelőtt volt, amikor újra elővettem a kis fekete füzetkémet, melybe a szövegvázlatokat írogattam, s ismét írni kezdtem. Aztán pedig kezembe került az egyik hangszerem, elkezdtem megzenésíteni a szövegeket, s ez inspirált. Akkor, azon a nyáron elég sok szám született. Azóta kísérletezgetek. Recept nincs.

* Honnan jött az ötlet, hogy saját zenekart alapíts? Ezekkel a zenészekkel már játszottál együtt.

— Mindannyian vagy hatszáz másik zenekarnak is a tagjai, ami valószínűleg nem véletlen, hiszen azt látom, hogy nyitottak. A rengeteg egyéb elfoglaltságuk mellett is van idejük erre a zenekarra. A dalok stílusa a jazzhez áll közel. És a bossa novához. Két magyar zenekar van, mely nagyon meghatározó számomra, az Emil.RuleZ! meg a Kispál és a Borz. Belőlük is inspirálódom, mindmáig hallgatom őket.

* Mit vársz a zenekartól?

— Hogy legyen évi hét-nyolc koncertünk, melyekre főleg nyáron kerülne sor, amikor szünetel a színház. Különféle fesztiválokon, klubokban szeretnénk fellépni. Ez a fajta zene nem egy széles fogyasztói réteget szólít meg, tehát őszintén megmondom, nem tudom, hány ember lesz kíváncsi a dalokra. Remélem, minél több.

* Színészet és zene. Miben más a kettő?

— Nem tudom. Bakos Árpáddal 2003 környékén volt az első fellépésünk. Nem tudom leírni azt a lámpalázat, amelyet akkor éreztem. Színészként soha nem volt ilyenben részem. Zenészként kiállni a közönség elé... Ez nem az én asztalom. Persze nagyon komolyan veszem ezt a hobbit, de ez mégiscsak hobbi. Volt egy telt házas jótékonysági koncert Zentán, Árpi és én kiálltunk, össze volt szorulva a mellkasom, alig kaptam levegőt, halálfélelmem volt. Mert nem tanultam. A zeneiskolában „kiképzik” az embereket az ilyen helyzetekre. Ha színészként bakizol, tovább tudsz menni, de a fals hang az fals hang, a mellényúlás az mellényúlás, ha kiesel a ritmusból, akkor borul az egész. A zenében ordít a tévedés.

A szerző fotói

* Csökkent azóta ez a lámpaláz?

— Az évek során egy picit mérséklődött. Nekem az a fura, hogy a saját dalaimat adjuk elő, a szöveg is saját, s azt szeretnénk, ha az embereknek tetszene. Muzsikálni jó. A zene közösségi élmény. Az emberek eljönnek, végighallgatják, van visszajelzés, taps, interakció a színpad és a nézőtér között, ugyanúgy működik, mint a színházban, csak talán szabadabban. A klubokban pedig ez különösen így van. Egy színházban, koncertteremben tökéletes a hangosítás, a tömeg „szürke”. A klubokban viszont közvetlenebb a kapcsolat, s éppen emiatt tud meglehetősen felhőtlenné válni.

* És a színházi zenés műfajok? Azokat is kedveled?

— Élvezem, amikor bennük játszom. Főleg a táncot. A musicalt mint műfajt egyébként nagyon nem kedvelem. Leginkább nézni nem szeretem. Csinálni más. Meg tudom találni magam benne. Hatásvadásznak tartom ezt a fajta zenét, lebutítottnak, túlságosan egyszerűsítettnek. Nem tudom, miért. De minden elismerésem azoknak a színészeknek, akik ezt mesterien művelik, kristálytisztán énekelnek.

* A már említett két zenekaron kívül kit hallgatsz szívesen?

— Nagyon sokféle zenét hallgatok, az abszolút kedvenceim Nick Cave, Tom Waits és Diana Krall. Tőle van is egy autogramom, Ralbovszki Csabának köszönhetően, bár a művésznő rosszul írta a nevem. Amikor Csaba azt mondta, hogy „to my friend, Ervin”, Diana úgy értette, hogy Irving, ezért áll ez a papíron, de nem baj. Elég, ha én tudom, hogy ez akkor és ott rám vonatkozott.