Húsz kétliteres műanyag palack körülbelül egy kiló. Tizenöt dinárt ér. Még fél kenyeret sem. Másfél szál cigit. Majdnem egy kiló krumplit. Vagy egy instant kávét. Négyszáz, a szemétből kivett pillepalack már háromszáz dinár. Kész vagyon annak, akinek semmije sincs.
Az áprilisi télben reggel harsányan, vidáman köszönve lépett be az idős férfi a kisboltba. Míg mások az időjárás miatt bosszankodtak és sopánkodtak, ő jókedvűen vette le a polcról a szokásos tízdináros instant kávét. A régi, nyikorgó talicskát az ajtó előtt hagyta. Rajta az aznapi szerzemény. Ránéz a faliórára, megnyugszik, amikor látja, hogy már elmúlt 7 óra — kinyitott a közeli hulladékfelvásárló, nem kell várnia, hogy pénzhez jusson.
Megkérdezem tőle, beszélne-e arról, miért gyűjti a hulladékot. Mondom, a nevét nem kell elárulnia, és cserébe választhat valamit a bolt polcairól. Bármit? — kérdezi. Bólintok.
Nevetve kérdi, mit gondolok, hány éves. Fogalmam sincs. A kinézete alapján lehet negyven, de akár hatvan is. 56 éves, az 57.-et tapossa, dicsekszik boldogan. Hat éve él a konténerekből. Előtte harminckét évig a szabadkai (palicsi) Chemosban dolgozott, a gyár magánosítása után munka nélkül maradt. Kinek kellett volna ő, ötven felett, ugyan már! Hajnali ötkor indul otthonról, mert aki nem kel időben, annak már nem jut semmi. Hányan lehetnek Szabadka utcáin? Szerinte akár kilencezren is! Nők, férfiak, munkanélküliek és nyugdíjasok, egyre többen. Napi háromszáz dinárt szokott keresni, de egyre nehezebben gyűjti össze a palackokat, mert sokan vannak, akik ugyanebből élnek... Mire elég háromszáz dinár? Valami ételre, néha egy doboz cigire. A legolcsóbb instant kávéra. Soha nem ivott, nem érti azokat, akik elisszák a pénzt. Kínálom, vegyen el valamit a boltból, amit megkívánt. Egy nagy zacskó mézes szívet vesz le, és kér egy doboz cigarettát, a legolcsóbbat. Majdnem ötszáz dinárt fizetek. Szinte kétnapi keresete.
Rengeteg embert ismerek, aki hajnalban mások szemetében keresgél vagy keresgélt ideig-óráig. A cigány asszonyt, aki kiápolta beteg férjét, és két gyönyörűen nevelt gyermekét középiskolába járatja. Láttam talicskán és biciklin hatalmas zsákokban műanyag palackokat tolni a gyerekkoromból ismert csinos boltosasszonyt, mellette pedig ott ment az iskolás kisfia, és közben beszélgettek. Ő is munka nélkül maradt, amikor bezárták a boltot, melyben hosszú évekig dolgozott, egyedül neveli a gyerekét, kellett a pénz. Néhány hónapja már szerencsére egy másik üzletben látom őt a pult mögött. A nyugdíjas nénit, akinek nem marad semmi pénze, miután kifizeti a számlákat. A társadalom peremére szorult középosztálybelieket, akik az első hónapokban szégyenkezve, kesztyűben kutatnak értékesíthető hulladék után a konténerekben.
A mi utcánkból szerdánként szállítják el a szemetet. Mire az itt lakók többsége felkel, dolgozni vagy boltba indul, vagy gyermekét, unokáját indítja iskolába, a hulladékból élők már befejezték az aznapi munkájukat. Korán kelek, így gyakran találkozom velük. Van, aki elfordítja a fejét, lesüti a tekintetét, és van, aki hangosan köszön. Egy-egy ház előtt csak leakasztják a zacskóban kitett palackokat, máshol át kell túrniuk a kukákat.
De nem csak a műanyag palackok iránt van kereslet. Gyűjtik a fémet, az autógumit, az akkumulátort és a papírt is. Ami valakinek a napi túlélés, az másnak akár a biztos egzisztencia is lehet. Szerbiában is léteznek már palack-újrahasznosító üzemek, egészen nagyok is, több száz és néhány tízezer eurós befektetéssel.
Egyszerűbb megoldás persze, ha valaki kicsiben űzi. Második beszélgetőpartnerem ezt teszi. Őt is foglalkoztatta a Miből megélni? kérdés, és abból az alaptételből indult ki, hogy valami olyasmiből kellene pénzt csinálni, amiből sok van, és nem drága. Így kezdte el felvásárolni a különféle hulladékot kicsiben, majd továbbadta a „nagyoknak” nagyban. Mára már van engedélye, illetve munkája is bőven, és ha nem is dúskál a földi javakban, de legalább nem kell trükköznie, hogy a hónap vége is viszonylagos nyugalomban teljen. Mennyit fizet a guberálóknak? A vas kilója 12 dinár, a vörösrézé 400, a sárgarézé 230, az alumíniumé és az ólomé 80 (a mennyiségtől függően nagyon eltérhet a felvásárlói ár). Házhoz is megy, régi tűzhelyeket, mosógépeket szállít el, illetve fizet is értük néhány száz, esetleg ezer dinárt. A nagytakarítás során kidobott ócskavasat is elviszi. Viszont, mint mondja, már egyre kevesebb helyre kell kimennie. Úgy látszik, ezt a túlélési kártyát már sokan kijátszották...
Szerbiában a statisztikai adatok szerint lakosonként egy darab műanyag palack „fogy” naponta. Üdítő, sör, ásványvíz. Szabadkán akár napi 140 000 darab vagy 7000 kiló flakonról is beszélhetünk. A legtöbb a kukában végzi a háztartási hulladékkal együtt, viszont az emberek elég sokat eldobnak az utcán, a sínek mentén, a parkokban és az erdőkben is. És mivel a szelektív hulladékgyűjtésről, illetve újrahasznosításról évek óta csak beszélünk, ténylegesen pedig szinte semmi sem történik, a néhány kihelyezett szelektív hulladékgyűjtőt leszámítva már régóta ellepne bennünket a rengeteg flakon...
A PET-palackok elvileg újrahasznosíthatóak, a gyakorlatban azonban csak nagyon kis hányadukat dolgozzák fel. 2016-ban megközelítőleg 488 milliárd ilyen palackot gyártottak a világban. A Tiszán az utóbbi években rendszeressé vált az áradásokat kísérő PET-palack-árhullám, több száz köbméternyi flakonnal. A Csendes-óceánon viszont egy több millió tonnányi műanyag hulladékból álló szemétszőnyeg, az úgynevezett Szemétsziget hömpölyög, melynek kiterjedése Magyarország területének mintegy tizenötszöröse. Hogy mennyire és hogyan szennyezi a környezetünket, azt talán felesleges is hangsúlyozni.
Noha sok ember számára ez nem elegendő érv ahhoz, hogy leszokjon a pillepalackba csomagolt italok vásárlásáról, de annyit azért mindenki megtehetne, hogy a flakonokat nem dobja a többi szemét közé, hanem különválasztva kiteszi őket egy zacskóban a kapuba. Lesz, aki elviszi. Húsz darabbal tizenöt dinárt keresve.
