Otthon — a hétköznapok tükrében és a kívülálló szemével

Otthon — a hétköznapok tükrében és a kívülálló szemével

Stevan Arambašić tartományi ombudsmanhelyettes nemrégiben ellátogatott a bácskossuthfalvi Otthon Értelmi Fogyatékosokat Gondozó Intézetbe, és az ott tapasztaltakról közleményben számolt be. Ebben a többi közt embertelennek nevezi a körülményeket, és megállapítja, az utóbbi években rendkívül megnövekedett az elhalálozások száma. A jelentés nyomán — különösen a szerb nyelvű sajtóban — valóságos médiahadjárat indult az intézet ellen.

Majláth Béla igazgatót a múlt év januárjában nevezték ki az Otthon élére. Elmondása szerint azonnal két égető problémával szembesült, az intézet anyagi gondjaival és a tarthatatlan belső viszonyokkal.

— Amikor dolgozni kezdtem, tizenöt munkaügyi per folyt. Az elmúlt időszakban, kellő kompromisszumok árán, ezeket javarészt sikerült peren kívüli megegyezéssel lezárni. Ettől függetlenül mindez több millió dinárunkba került, melyet másra, például fejlesztésre, karbantartásra is fordíthattunk volna. Meg szokták tőlem kérdezni, az állam jó gazdánk-e. Erre felemás választ tudok adni. Bizonyos értelemben igen, mert szinte percre pontosan átutalja a pénzt, mely a fenntartáshoz, a fizetéshez, a gondozottak ellátásához kell, viszont ezek a források korántsem fedezik teljesen a szükségleteinket. A legfőbb gond az energiaköltség. A fűtésre és az elfogyasztott villanyáramra évente több mint 20 millió dinárt fordítunk, ami majdnem ugyanannyi, mint a háromszáz ápolt étkeztetése. Gondoskodnunk kell még a higiéniai, öltözködési és egyéb kiadások fedezéséről, melyek nálunk hatványozottan jelen vannak. A bentlakásos szolgáltatásunkat igénybe vevők java része súlyos mentális eset, ami azzal a következménnyel is jár, hogy a leltári tárgyakat, az ágyneműt, a berendezést jóval nagyobb mértékben rongálják, mint azokban az intézményekben, ahol enyhe vagy középsúlyos értelmi fogyatékosok vannak. Ezek a többletkiadások sajnos már meghaladják a lehetőségeinket. Most már valamennyi gondozott az új lokáción van elhelyezve, melyet a nyolcvanas évek második felében hoztak létre, a régi épületben csak a konyha és a pékség üzemel. Ezeknek a kiköltöztetését önerőből szintén nem tudjuk megoldani.

Majláth Béla

A társadalomban az ilyen intézmények valamilyen szinten tabutémák. A mentális retardáció, mely miatt ezek az emberek elsődlegesen hozzánk kerülnek, a legtöbb esetben csak egy része a problémájuknak, hiszen sokszor egy vagy több súlyos betegséggel is párosul.

* Mostanában sok szó esik róla, hogy meg kell kísérelni ezeknek a személyeknek a visszaintegrálását a társadalomba. Önöknél van ilyen kezdeményezés?

— Kísérleti jelleggel bekerültünk abban az uniós „kosárba”, amely Szerbiában első körben hat kiválasztott intézményben próbálkozik a reintegrációval. Nálunk folyamatban van két családi ház kiépítése és egy régi épületszárnyunknak a felújítása. Oda összesen tizennégy ápoltat tudunk majd kitelepíteni. A projektum futamideje másfél év, eddig hat-hét hónap telt el, de az adminisztrációs és a jogi ügyek intézése sok esetben a tervezettnél hosszabb időt vett igénybe.

* Jelenleg hány dolgozójuk van, és nehéz-e új munkaerőt találni?

— Százhúsz foglalkoztatottunk van, ami magában foglalja a portást, a fűtőt, a szakácsot, az egészségügyi és az adminisztratív személyzetet, a szociális munkást stb. Az egészségügyi ellátásra nincs elég nagy személyzetünk, de mi sem növelhetjük az alkalmazottak létszámát. Megjegyzem, egyáltalán nem nehéz új dolgozókat találni, annak ellenére sem, hogy itt kevés a sikerélmény. A köztudatban talán még az sem tisztázódott teljesen, hogy ez nem egy egészségügyi intézmény, ahova bejönnek a betegek, majd gyógyultan távoznak. Ezeknek az embereknek ez a lakóhelyük, itt élnek, itt alakítják ki a kapcsolataikat, majd itt halnak meg, a mentális retardáció pedig elkíséri őket az életük végéig.

Egy jelentés és ami mögötte van 

* Beszéljünk a tartományi ombudsmanhelyettes látogatásáról, mely igencsak nagy vihart kavart a médiában.

— A kiadott közlemény két súlyos megállapítást tartalmazott, melyre a sajtó is felfigyelt. Az egyik T. M. esete, aki négy éve van nálunk. Amikor idekerült, ugyanolyan adaptációs időszakon esett át, mint bárki más, de kiderült, hogy az ő esetében ez zsákutca. Agresszivitást mutatott a többi ápolttal szemben, és mindmáig nem ismeri fel azokat a külső veszélyforrásokat, amelyek leselkednek rá. Kénytelenek vagyunk őt elkülöníteni, de nincs állandóan bezárva, hiszen napközben, egy meghatározott időben sétálni visszük. Minderre az édesanyja tudomásával kerül sor, aki gyakran látogatja a fiát, akár előzetes bejelentés nélkül is, és maradéktalanul meg van elégedve az itteni feltételekkel. Szerbia valóban elfogadta azokat a nemzetközi konvenciókat, amelyek tiltják az intézményi elhelyezésben a mozgásszabadság korlátozását mint kényszerítő intézkedést, de ebben az esetben nem büntetésről van szó, hanem ez az egyetlen módja, hogy garantáljuk T. M. és a többi gondozottunk sértetlenségét.

* A jelentésben a többi közt azt is olvashatjuk, hogy az Otthon lakóinak elhalálozási aránya 2014-ben szinte megduplázódott, az elhunyt személyek pedig mindannyian negyven évnél fiatalabbak voltak.  

— Mint már említettem, nálunk rendkívül specifikus betegek van elhelyezve, akiknél a mentális zavar nem jár egyedül. A felvételi kérelmekben gyakran féligazságokat állítanak, vagy eltitkolják a legnagyobb gondokat. A súlyos betegségekre, melyek meghatározzák a későbbi életminőséget, csak utólag, a szakorvosi rendelésen derül fény. Minden esetben ismeretes volt a halál közvetlen oka, melyet vagy az intézményünk orvosa, vagy pedig a hétvégén, a munkaidőn túl a mentőszolgálat, a kórházi elhelyezés alkalmával pedig az ottani orvos állapított meg. Tavaly az intézményben tizenketten haltak meg, ketten voltak közülük negyven éven aluliak, negyvenegy és ötven év között egy férfit, ötvenegy és hatvan év között szintén egy férfit, hatvanegy és hetven év között öt férfit, hetvenegy és nyolcvan év között pedig két férfit és egy nőt vesztettünk el. Ennek a számadatnak mi sem örülünk, de nem tudtunk megállapítani semmi olyan érdemi változást, akár a táplálkozásban vagy az elhelyezésben, amely előidézhette az elhalálozásokat. Minket is foglalkoztat ez a kérdés, helyzetelemzést végeztünk, folyamatosan beszélgetünk róla, a rosszindulatú feltételezéseket azonban visszautasítjuk. A zsúfoltság igaz, ahogyan az is, hogy erőnkhöz mérten mindig felújítjuk valamelyik épületrészt vagy szobát, melyet olyankor ki kell üríteni. Viszont eredménynek tartjuk, hogy a múlt évben nem volt nálunk járvány vagy fertőző betegség, és szökés sem fordult elő.

A bácskossuthfalvi Otthon Értelmi Fogyatékosokat Gondozó Intézetnek is számos olyan lakója van, akit különféle foglalkozásokba vonnak be. A közösségi teremben ottjártunkkor is serény munka folyt. Némelyek faldíszt ragasztottak, mások subaszőnyeget készítettek, húsvéti motívumokat hímeztek, szövőrámán dolgoztak. Emellett kirándulni járnak, sportvetélkedőkön, szavalóversenyeken vesznek részt, alkalmi műsorokat adnak elő.

Az ott dolgozók rendkívül hálásak a jótevőiknek — mindazoknak a nemes lelkű embereknek és civil szervezeteknek, akik/amelyek folyamatosan ellátják őket adományokkal, ruhákkal, ágyneművel, technikai felszereléssel —, nélkülük ugyanis nem tudnák maradéktalanul teljesíteni a feladatukat. Ahogyan a fiatal doktornő mondta búcsúzóul: A szívem-lelkem benne van ebben a munkában. Mert másként nem is lehet. 

SZABÓ Attila felvételei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink