home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Ősz hajú ifjú
Perisity Irma
2016.10.02.
LXXI. évf. 39. szám
Ősz hajú ifjú

Egyetemista unokámtól már sokszor hallottam róla, úgy emlegetik, mint a lustább hallgatók utolsó szalmaszálát: kollokviumot, szemináriumi munkát, szaktantárgyból vázlatokat készít. Mindezt alaposan, és ami a legfontosabb, olcsón. Meglepő jelenség: sovány, hórihorgas, olyan halkan beszél, hogy alig hallani, még a ritkán megmutatott mosolya is szégyenlős, tartózkodó. A haja pedig, mint egy aggastyáné — hófehér.

— Nem vagyok egy kitárulkozó típus — mondja alig hallhatóan —, magam is csodálkozom, hogy vállaltam a beszélgetést. A szüleimet nem az érzelmek, hanem a rokonság hozta össze. Az apám gépészmérnök volt, az anyám közgazdasági technikus, és tizenhat évvel fiatalabb apámnál. Apai részről a nagymamán és az élettársán kívül egyetlen nagynéni alkotta a rokonságot, de már csak a nyolcvanhoz közeli tanti él. Anyánk részéről egy kicsit népesebb volt a család, de a sors nem volt kegyes: anya öccse huszonnyolc éves volt, amikor közúti balesetben meghalt, két pici gyereket hagyva maga után. A nagymama gyorsan elment a fia után, a nagyapa pedig megromlott egészségi állapotban a menyéhez került. Ekkora a rokonságunk.

Általános iskolába indultam, az öcsém pedig ötéves volt, amikor apa gyors lefolyású rákban elhunyt. Néhány hónappal a halála után anya munkanélküli lett, mert a vállalata tönkrement. Egy ideig az apai nagyi vigyázott ránk, de őt is hamar elveszítettük. Anyám sosem volt igazi közgazdász, a pénzt nem tudta beosztani — és ezt csak most értettem meg, amikor nekem is gondoskodnom kell róla, hogy az öcsémmel megéljünk valahogy. Eladta a lakást, melyet apa kapott, vett egy kisebbet, és egy ideig a megmaradt pénzből éltünk. Talán elemeznem kellene anyám nevelési módszerét, életfelfogását is, de ezt nem teszem meg — elsősorban kegyeletből. Miután apa elment, a testvéremnek és nekem ő jelentette a világot — nem engedte, hogy bárkivel barátkozzunk az iskolából, a játszótérre sosem mehettünk, mert attól félt, bajunk esik. Nem volt példás háziasszony: jószerével burekon és — ünnepek alkalmával — pizzán nőttünk fel. Amikor feléltük a tartalékot, takarítói állást vállalt, de ezt annyira megalázónak tartotta, hogy inni kezdett. Az öcsémmel gimnáziumot végeztünk, mindketten a generáció diákjaként, mert az volt anya rögeszméje, hogy a fiai nem lehetnek átlagosak.

Egyetemre iratkoztunk, mert apa után nyugdíjat kaptunk, és a vállalata is hozzájárult valamennyivel a költségekhez. Én idejében, 9,75-ös átlageredménnyel szereztem diplomát, amikor anya közölte, hogy a házra felvett készpénzkölcsön elfogyott, őt pedig kirúgták az állásából, mert részegen seprűvel dobta meg az igazgatóját. El kellett adni a lakásunkat, de a vételárból előbb vissza kellett fizetni a kölcsönt. A maradékból a 30 km-re levő tanyavilágban vásároltunk egy szállást, és ez lett az új otthonunk. Én beiratkoztam az ötödik évre, és azért maradtam Újvidéken, hogy az öcsém ne legyen egyedül. Közben az apai nagynénivel alig beszéltünk, mert anya utálta őt, barátaink sem voltak, mert gyermekkorunkban nem tanultuk meg, hogyan kell barátságot kötni. Anya volt a minden, és röstellem, de huszonnyolc évem ellenére nem udvaroltam lánynak, az öcsémről nem is beszélve, aki még nálam is félszegebb. A kapcsolatot anyával inkább én tartottam, haza is én utaztam havonta, és vittem egy kis pénzt is, melyet úgy kerestem meg, hogy dolgozatokat írtam azoknak, akiknek pénzük volt, de kedvük a tanuláshoz már nem. Három évvel ezelőtt, egy késő őszi péntek délutánon a tanya konyhájában holtan találtam anyát. A három nap alatt, amíg a formaságokat intéztem, teljesen megőszültem — az orvos szerint a megrázkódtatás következtében. A temetésen öten álltunk a koporsója mellett, a nagynéni ugyanis éppen kórházban volt, így még ő sem jöhetett el.

Akkor az öcsém másodéves egyetemista volt, de a történtek teljesen megváltoztatták. Annyira magába fordult, hogy még velem sem akart beszélni. Több mint egy évig nem mert kimenni a lakásból, én voltam a bevásárló, a takarítónő, a pénzkereső családfő, az orvos, a pszichológus… Persze abbahagyta az egyetemi tanulmányait is, ennek következtében pedig megvonták tőle a nyugdíjat. Bérbe adtuk a tanyasi házat, és abból fizetjük az újvidéki albérlet egy részét. Az életünk abból áll, hogy túléljük a mát egy esetlegesen jobb holnap reményében. Annyit már elértem, hogy az öcsémmel beszélgetünk. Emellett időnként arra is rááll, hogy sétáljon velem egy kicsit a közeli parkban. Amikor valóban rendkívül nehéz a helyzetünk, a nagynéni önzetlenül kisegít bennünket, de nem tudunk senkivel élni, senkivel megbeszélni a dolgainkat. Hiányérzet? Nem, nincs ilyenem, hiszen anyán kívül soha senkihez sem tartoztam. Külföldre nem mehetek, hiszen nem tudnék mit kezdeni az öcsémmel. Naponta legalább két önéletrajzot írok meg, azt hiszem, az egyetem befejezése óta eddig 370 kérvényen vagyok túl, de hátszél, ismeretség nélkül, úgy látszik, egész életemben abból élek, hogy másokat segítek egyetemi oklevélhez jutni. Nem sok, de másnak talán ennyi sincs.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..