Noha Weifert György (1850—1937) német származású pancsovai iparmágnás személyéhez több olyan institúció, védegylet megalapítása és működtetése fűződik, amely nemcsak a századforduló idejére, hanem megannyi jövőbeli nemzedék számára is örök érvényű igazodási ponttá tette családjának nevét, sajnos végtelenül hosszú évtizedekre volt szükség ahhoz, hogy nemcsak Pancsova, de a Szerb—Horvát—Szlovén Királyság egyik legmeghatározóbb egyéniségének, mecénásának tárgyi örökségét végre méltóképpen felkarolja a Temes-parti kisváros vezetősége.

„A német származású pancsovai iparmágnás még az apjával, [Weifert Ignáccal] Belgrádban hozott létre sörgyárat,[majd] tovább bővítette és fejlesztette a Balkán-félsziget legöregebb, eredetileg 1722. január 12-ai dátumon rajtoló pancsovai sörgyárát. Szerbiában fémbányákat vásárolt fel, fejlesztette a bányászatot és kohászatot, amivel megalapozta Szerbia nehéziparát. Különböző időszakokban, összesen 26 éven át állt a Szerb Nemzeti Bank élén. Válságos időszakokba sikeresen szabályozta az árfolyamot, valamint a koronáról a dinárra való áttérést. Pancsován felépíttette a Szent Anna-kápolnát. Különböző jótékonysági szervezeteket hozott létre és támogatott. Belgrádban skót segítséggel kórházat építtetett a gyermekek és nők részére. A szerb szabadkőműves páholy megalapítója. A családi könyvtárat a belgrádi egyetemnek adományozta. Értékes éremgyűjteményt hagyott hátra. A jószívű, adakozó mecénás, a tudományok támogatója korának egyik legnagyobb iparmágnása volt Jugoszláviában. Weifert György alatt a pancsovai gyár 1936. szeptember 30-áig J.M. Weifert Sörgyár néven futott. Ekkor J.M. Weifert Maláta és Sörgyár Részvénytársasággá alakította át. A részvényeket a család tagjai birtokolták. György a következő esztendőben, 87 évesen hunyt el belgrádi villájában, és a pancsovai katolikus temetőben a családi kápolnában temették el. Szerencséjére elkerülte a tíz év múlva lezajlott tragikus eseményeket, amelyeknek következtében a német származású család mostoha sorsra jutott, a vagyonukat, így a sörgyárat is elkobozták tőlük” — olvasható a Műemlékem.hu portálon.

Napjainkban a nevezett sörgyári épületkomplexum a mostohára sikeredett, évtizedeken át tartó, sőt, e divatvonalat látszólag elhagyni képtelen gazdálkodásnak hála szinte „csontig” lepusztult. Bármennyire hihetetlennek tűnik is, Weifert Györgyöt, akinek képmása a piros színű bankjegyünkre is felkerült, csak a közelmúltban avatták — posztumusz — Pancsova díszpolgárává, illetve vette fel nevét a köztérré avanzsált „napórás” utca. Ott, ahonnét már a huszadik század elején kapu nyílott egy kertes fogadóba, a városi elit egyik legjelentősebb kulturális és közösségformáló találkozóhelyére. Többen is feljegyezték, hogy e helyt szívesen tartották összejöveteleiket különféle segélyező, női és művészi egyletek.

Megfigyelhető, hogy a sörkertbe vezető kapu feletti domborművön Szent György döfi lándzsáját a sárkány szívébe, a kapu melletti fülkében pedig Nepomuki Szent János szobra látható. Azaz csak volt látható 1994 októberéig, amikor is nyoma veszett. A szentgyónás titoktartását jelképező szobor a közelmúltban, két évtizednyi hányattatás után került vissza eredeti helyére. Új reménnyel töltve el nemcsak a patinás (helytörténeti) múlt szerelmeseit és a kollektív bűnösség súlyos billogával megjelölt közösség(ek) leszármazottait, de azokat is, akik rendületlenül hittek, hisznek abban, hogy idővel Pancsován sem lesz már „ciki” felvállalni az itt élő etnikumok és felekezetek egymásba kapaszkodó sorsközösségi múltjának érintőpontjain keletkezett értékeket. Illetve táblát állítani ez utóbbiak méltatlanul elkótyavetyélt maradványainak helyszínén. Mementóul. 

A városi elöljáróság, a szerb ortodox egyházközség, a polgárok, illetve a média képviselőinek jelenlétében megtartott szoborszentelési szertartást 2014. december 24-én Msgr. Fiser János pancsovai plébános végezte. 

Bálint Ligeti Mária felvétele