A valóság és az agyunkban lecsapódó víziók között mindig van különbség, ezért bármit mondanak is, annak értelmezése nagymértékben függ attól, hogy a mi szubjektív megítélésünk miként tekint rá.

A politikusoknak nem lehet felróni, hogy optimista hangulatban nyilatkoznak, hiszen részben az is a dolguk, hogy olyan közhangulatot teremtsenek, amelyben egyre jobban érzi magát a nép, és ennek visszahatásaként „jobban teljesít”, ami viszont egyfajta önbeteljesítő jóslatként valóban hozzájárul a közösség életminőségének javításához. Minden oldalon vannak egészen őszinte politikusok. Még a szélsőségesek között is. Esetükben az őszinteség becsülendő, még akkor is, ha ezeknek a szélsőséges embereknek az eszméivel többnyire nem lehet egyetérteni. Amíg nem kerülnek hatalomra, talán még hasznosak is lehetnek, mert egyfajta elrettentő példaként, más esetben ellenpólusként ott vannak a mindennapjainkban, és így folyamatosan a szemünk előtt lebeghet a mi lenne, ha örökös dilemma egyik járhatatlan ösvénye. 

A kollektív emlékezetünk többnyire nagyon rövid. A napi politika eseményeinek tükrében általában senki sem emlékszik arra, mit mondott egy-egy politikus néhány hónappal vagy évvel, még kevésbé arra, hogy miről beszélt évtizedekkel ezelőtt — hacsak az akkor kimondott szavaknak nem lettek jelentős történelmi következményei. Ez viszont csak az igazán nagy kaliberű, karizmatikus politikusokra lehet igaz, pozitív és negatív értelemben egyaránt.

Barack Obama például a legtöbb ember emlékezetében úgy maradt meg, mint az Amerikai Egyesült Államok első „nem fehér” elnöke. Pedig egy politikus az eredményei, a ténykedései alapján kellene hogy emlékezetes maradjon. Elnökségének utolsó évértékelőjét több mint két évvel ezelőtt tartotta meg, és abban a beszédben az USA hanyatlását fikciónak nevezte. Erőteljesen megvédte a kormányzata addigi bel- és gazdaságpolitikai eredményeit, ami teljesen szokványos (az ellenkezője lenne furcsa). Optimista felhangokkal azt fejtegette, hogy az amerikaiak mindig képesek voltak úrrá lenni félelmeiken, előretekinteni, meglátni a lehetőségeket, ami által erősebbek és jobbak lettek. Optimizmusát alátámasztandó felsorolta mindazt, amit kormányzata legfontosabb eredményeinek tart: az egészségbiztosítás megreformálását, az energiapolitika újragondolását, nagyobb figyelmet a klímaváltozásra és az azonos neműek (!) házasságának engedélyezését.

Aztán Obama után következett Trump. Erről a különleges figuráról mindmáig nehéz véleményt formálni. Ezt azonban talán megkönnyítheti, ha a hatalomra jutását a hosszabb távú társadalmi, politikai és kulturális folyamatok tükrében szemléljük. Akár úgy is tekinthetünk rá, mint egy haldokló demokrácia melléktermékére. Érdekes megjegyezni, hogy ellenfele több szavazatot kapott, viszont az ottani választási rendszernek köszönhetően mégis Trump győzött. Véletlen volt? Az amerikai elnök a világ egyik legnagyobb hatalmú államfője, hiszen a végrehajtó hatalom feje (az USA-ban nincs külön miniszterelnök), a haderő főparancsnoka, joga van nemzetközi szerződéseket kötni és tisztségviselőket kinevezni.

Amerika ma már egy olyan politikai rendszernek tekinthető, ahol a részvénytársaságok, valamint a két nagy politikai párt bürokratái uralják a rendszert. A nép pedig csak jelképes hatalommal bír, kis túlzással azt mondhatjuk, egyáltalán nem számít. A hatalom megszerzése tehát — akárcsak a világ más államaiban — csupán módszertani, technikai kérdéssé vált. Trump, illetve csapata jól ráérzett az amerikaiak gyűlöletére, melyet az őket eláruló politikai és gazdasági elittel szemben éreznek. Ez, továbbá egy kis szerencse juttatta hatalomra. A politikusok és az ottani média képviselői egyaránt tagadják az amerikai krízis kibontakozását. Ebben még hasonlít is egymásra Trump és Obama. Közben pedig tanulságos azt szemlélni, hogy a még mindig valóban hatalmas birodalom hogyan imbolyog a Kína és Oroszország, valamint az India (!) és más feltörekvő országok által vezetett többpólusú világunkban.