Önmagunk megőrzése a legnehezebb feladat

Önmagunk megőrzése a legnehezebb feladat

Szarvas József Jászai Mari-díjas színész a szívügyének érzi, hogy elültesse a kultúra magját a vidéki miliőben, és gondozza a kitartó munka eredményét.

Az Üvegtigris című filmből is ismert érdemes és kiváló művész az idén ünnepli a 60. születésnapját.

* A színház világától egy egészen távoli közegben nőtt fel. Miért döntött gyerekként mégis a művészet mellett?

— Ezt a gyakorlat szülte, hiszen a kisgyerek a tanyán nyomaiban azért jelzett valamit. Amikor olyan helyzetben találtam magam, hogy színpadra álltam egy szavalás alkalmával vagy egyéb iskolai szereplés miatt, akkor az jó érzéssel töltött el. Szakmaként a színészet meg sem fordult a fejemben. Egy verseket író hentesgyerek voltam, de ez számomra lelki ügy volt. Így utólag visszatekintve az apró mozaikokból összeáll a kép, hogy valójában tízéves korom óta erre a pályára készültem. Gyerekként egyáltalán nem vett körül a színház világa. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy mikor láttam először színházi előadást, és azt kellett válaszolnom, hogy akkor, amikor felvettek Debrecenbe segédszínésznek, és ez Erkel Hunyadi László című operája volt. Kijöttem az első felvonás után, mert azt hittem, hogy vége van a produkciónak. (Nevet.)

* A szülei nem támogatták abban, hogy színművész legyen. Hogyan tudott megküzdeni ezzel a meg nem értettséggel?

— Körülbelül tízéves koromban megkérdezte tőlem a tanító néni, hogy mi leszek, ha felnövök, és azt válaszoltam, hogy táncdalénekes, és be lett írva a noteszembe, hogy a gyerek notórius képzelgő. Ezt az úgynevezett képzelgésemet mindössze az általános iskolai magyartanárnőm vette komolyan. Mindenhol a meg nem értésbe ütköztem, de ez akkor természetes is volt, hiszen senkinek semmiféle kapcsolódási pontja nem volt a művészetekkel, a költészettel, mivel a népi lélek súlyos roncsoláson esett át a kommunista világban. Az olyan fogalmak, mint a hagyomány, a gyökér, a család, a barátság, a kitartás, a szorgalom. Egy bátortalan, szándékkal sehová nem lépő, de belső vízióval élő gyerek voltam, aki hű volt az álmaihoz, és ez persze konfliktusokat szült a családban. Nem vagyok egy forradalmáralkat, de minden konfliktust vállaltam, és minden olyan hívást elfogadtam, amely a művészet felől jött, még akkor is, ha ennek az volt a következménye, hogy az édesapám elzavart otthonról. Nem volt bennem praktikusság vagy úgynevezett haditerv ezen a téren, egyszerűen csak vonzott a vízió. Az ember közösséget keres, és vágyképeket fogalmaz meg saját magában. Később a szakmában azért megtapasztaltam, hogy mennyi munkával jár mindezeket kibontani és végigjárni, hiszen ez kiesik a természetes folyamatból. Nem egyszerű az önmúltat elfogadni, később pedig megőrizni önmagunkat. Hogy ki vagyok én valójában, azt majd később megmondja valaki odaföntről.

* Többet kellett pótolnia, mint a társainak?

— Igen, sokkal többet kellett, mivel nem voltam olyan műveltségi szinten, mint ők, az irodalom terén is akadtak hiányosságaim, melyeket be kellett pótolni. Valójában mindenki ugyanazzal a hátránnyal indul, hiszen mindenki valaminek az elején van, tanulja a szakmát. Előnyt csak az élvez, aki tanítja a mesterséget, engem pedig csodálatos tanárok vettek körül. Nem volt könnyű, ahogy senki másnak sem. Talán az egyik legfontosabb szegmense az ember életének, hogy milyen barátokat, milyen családot és értékrendet keres, talál, és lak be. Ez nagyon fontos.

* A Nemzeti Színház színművésze. Ha jól tudom, társulatban szeret gondolkodni. Meg sem fordult a fejében valaha, hogy szabadúszó legyen?

— Ha társulatról beszélünk, akkor közösség- és bizalompártinak vallom magam, és az emberi, illetve a szakmai bizalmat csak társulaton belül lehet igazán belakni és használni. Egy színházi közösségen belül bízunk egymás képességében, szorgalmában és alázatában. Azon kívül, hogy ez egy szakmai ügy, egy emberi képesség is. Soha nem vágytam arra, hogy magányosan járjam a színházakat és a színpadokat, hogy kívülállóként vegyek részt valamiben. Sokkal jobban vonzott az, hogy része legyek egy társulatnak, mely tradíciót követ és teremt.

* Ennyi év tapasztalatából visszanézve hogyan tekint a színházra? 

— Egy olyan szakma, amelyért hálás vagyok a sorsnak.

* Jelenleg melyik a kedvenc szerepe?

— Mindig az, amit a néző meg én is szeretek, és ez nem is minőségfüggő, mert ha az ember valamit jól csinál, az nem mindig tetszik a nézőknek. A tetszik és a nagyon elválik egymástól. Ha jó érzéssel megyek próbálni és játszani, az jó, ha viszont a nézők is szeretik, az a legjobb. Valójában a próbafolyamatokat élvezem a leginkább, azt, amikor megszületik valami. A többi mesterség, gyakorlás, szorgalom, siker és kudarc kérdése, de megszülni egy pillanatot, megteremteni egy soha nem voltat, abban benne rejlik a katarzis lehetősége. A másik fontos lépés, hogy azt, ami spontánul megszületett, hogyan tudom estéről estére ugyanúgy megismételni, hogy a nézőtéren ülők is megérezzék a katarzisélményt.

* Tudna-e választani film és színház között?

— A színházat választanám, hiszen az egy életforma. A film egy kitekintés, és nem a színész szakmája, hanem az operatőré, a világosítóé, a hangmesteré, a rendezőé, a produceré és a gyártásvezetőé. A filmszerep körülbelül egy hónapos kaland, a színház pedig egy életre szól.

* Mennyire tudott azonosulni a budapesti élet gyorsaságával?

— Egyáltalán nem kötődöm Budapesthez, azt leszámítva, hogy a mesterségem terepe. Ez nem egy szándék, csak egyszerűen nem érdekel ez a felgyorsított világ. Inkább az a hiány érdekel, amely a vidéki gyökereim kapcsán érezteti magát, és igyekszem alázattal, egymás szemébe nézve hozzájárulni a vidék (Viszák) közösségi kultúrájának újrafogalmazásához.

* Az őrségi Viszákon a saját kertjében és a Kultúrpajtában szervez programokat, kiállításokat. Hogyan született meg ez az ötlet?

— A színészi életforma nem engedte, hogy Budapest és a vidék között ingázzak, ezért úgy döntöttem, hogy Budapesten élek a belvárosban, de veszek egy nyaralót Viszákon, és meg is vásároltam a fővárostól 260 km-re levő házat. Mindeközben folyamatosan azt tapasztaltam, hogy Budapest feléli a vidéket, és elgondolkodtam, hogyan tudnék hasznos lenni Viszákon. Ekkor már volt néhány beszélgetésünk Kaszás Attilával, aki a nagyapjától örökölt házat átadta a közösségnek. Felmerült bennem az ötlet, hogy mi lenne, ha közösségi térként használnánk az udvaromban levő pajtát. 2007-ben Attila meghalt, én ott maradtam egy vízióval, és belevágtam egy olyan dologba, amelyről korábban fogalmam sem volt. Elindult egy olyan közösségi munka, amely egyaránt tanulási és kulturális tevékenység, közben a Kaszás Attila Pajtaszínházban kialakult egy építészeti gondolat, egy képzőművészeti közösség, és valahogy egyre inkább azt érzem, hogy a közösségi élet bizalomköreit segítem, ebben lelem az örömömet.

* Mit rejt a gyönyörű nevű Tündérkert?

— A Tündérkert Kovács Gyula drámája, aki több mint harminc évvel ezelőtt látott rá, hogy az őshonos gyümölcshagyatékainkat is hogyan pusztítjuk ki. Úgy döntött, hogy tesz valamit azért, hogy ez ne így legyen, és elkezdte visszagyűjteni a Kárpát-medence őshonos gyümölcshagyatékát. Ebben a pillanatban az ő saját gyűjteményében 3500 féle gyümölcsfa van, névvel együtt elmentve, tehát be tudja azonosítani, hogy egy-egy fa melyik tájegységből való. Egy historikus ügy a gyümölcsészet. 2009-ben értettem meg, hogyan lehet úgy megmenteni a Kárpát-medence gyümölcshagyatékát, hogy közösségerősítő szándékkal bírjon, ezért közösségi kerteket hoztunk létre Viszákon, ami annyit tesz, hogy minden gyümölcsfának viszáki, illetve Viszákról elszármazott gyermekgondnoka van. Minden évben annyi gyümölcsfát ültetünk el a kertben, ahány gyermek született az előző esztendőben a faluban. 2009-ben hoztuk létre az első kertet, és ebben a pillanatban a Kárpát-medencében több mint 200 ilyen kert van, illetve megszámlálhatatlan azoknak az embereknek a száma, akik önszántukból mentik vissza azokat a gyümölcsfákat, amelyekről még a nagyszüleiktől hallottak, Móricz Zsigmond regényeiben olvastak, vagy volt egy gyümölcs, amellyel jó lenne ismét találkozni. Ahogy az ember ismét szembetalálja magát egy ilyen fával, fölsejlenek históriák, családi élmények, és felerősödik bennünk, a néplélekben a költészet. Újabb kérdést szül, hogy ha nagyra nőnek a fák, akkor mit kezdünk velük és a termésükkel. A kérdés újabb kérdést hoz fel, mely mögött válasz helyett szorgalom, akarat és aziránti vágyakozás van, hogy lakható közösséget építsünk magunk köré.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A komáromi Vasember
Heti Interjúnk
Lépésről lépésre haladva
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink