Christina Furtner, a most huszonegy éves, szociális dolgozónak készülő fiatal lány Németországból, Berlinből érkezett a Szabadkai egyházmegye Caritas szolgálatához, hogy személyesen is meggyőződjön ezekről az áldatlan állapotokról, segítsen, ahol tud, és az itt szerzett tapasztalatait majd megoszthassa németországi társaival.

* Gyakorlatra érkeztél Szerbiába, azon belül is Szabadkára. Miért éppen ezt az országot választottad?

— Mi, főiskolai hallgatók választhatunk, hogy otthon, Németországban vagy külföldön végzünk-e gyakorlatot. Mi magunk döntjük el, hol szeretnénk eltölteni néhány hónapot vagy akár egy évet. Szerintem külföldön, valamely szegényebb államban sokkal inkább van értelme az önkéntes munkának, a gyakorlatnak, hiszen az otthoni körülményeket már ismerjük. De elutazni egy idegen országba, megtapasztalni, hogyan élnek ott az emberek, az semmivel sem pótolható.

* Jártál már Ukrajnában, ahol a kárpátaljai magyar kisebbség helyzetével ismerkedtél meg. Most is a magyar kisebbség szociális helyzetét vizsgálod?

— Igen. Szűkebb szakterületem a kisebbségben élők szociális, politikai és gazdasági helyzetének figyelemmel kísérése, az állapotok javítását előirányzó teendők tervezetének kidolgozása. Mint minden önkéntes, jómagam is azért járom a szegényebb országokat, hogy tudásommal és meglátásaimmal segítsek ezeken az embereken, népcsoportokon.

* Kikkel foglalkozol szívesebben: gyermekekkel vagy felnőttekkel?

— Minden rászorulónak szeretek vigaszt, támaszt, segítséget nyújtani, de talán az idősek azok, akikkel a legszívesebben vagyok. Tőlük sok érdekes történetet hallok, és nem utolsósorban bölcsességet tanulok.

* Már hetek óta Szabadkán tartózkodsz. Itt mi a feladatod?

— Elsősorban idős, egyedül élő, beteg embereket látogatok, segítek nekik a bevásárlásban, a gyógyszerek kiváltásában, a takarításban. És ami a legfontosabb: sokat beszélgetek velük, ez pedig a legtöbb magányos, nehéz sorban élő idős embernek nagyon sokat számít. A Caritasban igyekszem bepillantást nyerni a szervezet munkájába, felmérni és tovább gyarapítani a kapcsolatait, ezenkívül gyermekotthonokat, pszichiátriai intézményeket is meglátogatok majd.

* Mindehhez nagy szükség van a nyelvismeretre. Szépen beszélsz magyarul. Hol tanultad meg, hiszen tudtommal a felmenőid között nincs magyar származású?

— Kárpátalján tanultam meg a magyar nyelvet, most pedig továbbfejlesztem. Ott csak magyar környezetben tevékenykedtem, de itt már más nemzetiségűekkel is találkozom. Elhatároztam, hogy megtanulok szerbül is, hiszen minél több nyelvet beszél az ember, annál inkább tud érvényesülni az életben. Németországba például nagyon sok szerbiai és koszovói menekült érkezik, akikkel szerbül könnyebb volna kommunikálni, mint például németül vagy angolul. Egyébként törökül is tanulok, hiszen ki tudja, lehet, hogy majd annak is hasznát veszem egy napon...

* Mit mutatnak az eddigi tapasztalatok: a kárpátaljai vagy a vajdasági magyarok vannak nehezebb szociális helyzetben?

— Ha leszámítjuk, hogy Ukrajnában most háború van, akkor is azt kell mondanom, hogy ott nehezebben élnek a kisebbségiek. Kevesebb az egy főre jutó bevétel, mint itt, Vajdaságban. Ráadásul a kisebbségben élők ott politikailag is kiszolgáltatottabbak, és noha tudjuk, hogy a helyzet itt sem rózsás, mégis valamivel jobb, mint ott. Természetesen itt is egyre nagyobb méreteket ölt a szegénység, és már most tapasztalom, hogy az állam nem igazán dolgozik a szegénység enyhítésén.

* Németországban is vannak szegények, hajléktalanok?

— Persze, de a szegénység más formában nyilvánul meg. Ott is sok a munkanélküli, viszont az állam igyekszik segíteni rajtuk. Havi pénzjuttatásban, úgynevezett szociális segélyben részesíti őket, melyből — ha nagy lábon nem is, de — meg tudnak élni. A hajléktalanok számára is igen jól felszerelt befogadó központokat, szállókat működtetnek, ahol az utcán élők ételt, italt kaphatnak, ruházati cikkeket és lábbelit, sőt még tisztálkodni is tudnak. Telente ezeken a szálláshelyeken alhatnak, nehogy megfagyjanak. Az a legszomorúbb, hogy közöttük sok a diplomás, a főiskolát vagy egyetemet végzett szakember, aki valamiért nem tudott érvényesülni az életben. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a jelenséget, bármelyikünk kerülhet még utcára, mindannyiunkból válhat hajléktalan. Ezek az emberek sem önszántukból lettek azzá, hanem a körülmények hozták így. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy vannak olyan hajléktalanok, akik egyszerűen nem hajlandóak házban, lakásban élni, inkább az utcát választják. Velük is törődni kell, hiszen nyilván van valamilyen oka annak, hogy így gondolkodnak. Ők is segítségre szorulnak, akárcsak az utcára kényszerült társaik.

* Hozzávetőlegesen mekkora szociális segélyben részesül manapság egy németországi munkanélküli?

— Az itteni segélynek nagyjából a négyszeresét kapja, a fizetés azonban az itteninek akár az öt-hatszorosát is elérheti. Igaz, hogy ott drágább az élet is, mármint a lakásbérlés és a ruházkodás, de a mindennapi szükségleti cikkek, a kommunális illetékek nem sokkal kerülnek többe, mint itt. Ezért is próbálnak az itt élők közül egyre többen külföldön, főleg Nyugaton munkához jutni.

* Említetted a menekülteket. Velük mi lesz, ha megérkeznek Németországba?

— A német állam a szerbiai és a koszovói menekülteket nem tekinti sem politikai, sem gazdasági menekülteknek, ezért visszaküldi őket. Ha itt is háború dúlna, és az emberek emiatt menekülnének el, akkor befogadná őket, de nagyon kevés ilyen ország van. És éppen ez az, amiért itt vagyok, amiért terveim szerint Koszovóban is eltöltök majd néhány hetet. Szeretnék személyesen is meggyőződni afelől, hogy az ottani emberek valóban meg tudnak-e élni a munkájukból, mert az is elképzelhető, hogy talán mégis olyan áldatlan körülmények közé kényszerülnek, amelyek esetleg indokolttá teszik a külföldre való menekülésüket. Nem igazán hiszem el, amit hallok, szeretek személyesen is meggyőződni a dolgokról.

* Miért éppen a szociális szféra foglalkoztat, miért ezt választottad hivatásodnak?

— Erre nem igazán tudok válaszolni. Minden embernek megvan az érdeklődési köre, melyet közel érez magához, és melyben, úgy gondolja, ki tud teljesedni. Számomra a másoknak való segítségnyújtás, a támogatás jelenti mindezt. Nyitott és empatikus ember vagyok, ami ehhez a hivatáshoz elengedhetetlen. Örülök, hogy külföldi gyakorlatokon vehetek részt, mert így teljesebb képem lesz az Európa szegényebb országaiban élő kisebbségek helyzetéről, és talán segíteni is tudok majd a szegénység felszámolásában vagy legalábbis a csökkentésében — fejezte be a beszélgetést Christina Furtner.  

Szabó Attila felvételei