Erejének teljében az idei nyár, már-már kísértésbe hozva sokunkat. Elhitetve velünk, hogy talán soha sem jártak esőfelhők e nyűglődő régió fölött. Legalábbis olyanok, amelyek a nagy kánikulai vajúdásukban nemcsak tomboló vihart szültek végül. Söpörve maga előtt láncaitól szabadult eszelős módjára mi...
Hacsak fel nem bukkan valahol egy emberi kéz teremtette oázis. Parányi medencéjével, benne tavirózsákkal és kuruttyoló békákkal, tempós lomhasággal úszkáló teknősökkel. Egy egyre (sz)épülő festőtelep szívében, amelyet hatalmas merészséggel és még ennél is hatalmasabb szeretettel álmodtak meg a vérgőzös kilencvenes évek pirkadatán Gálék. Azaz Jóska bácsi és Magdi néni. A Napnyugati szőlőkben. Odakünn a szabadkai Buckában. A Gányo-soron. Amelynek jó hírét festők, írók, zenészek és fotósok garmada vitte már e jegyzet előtt is szerte a nagyvilágba. Vissza-visszatérve újra és újra oda, embernek és művésznek egyaránt való környezetet teremteni. Egy igazi oázist.
Amely - ki tudja?! - talán az égi harmatra szomjazó homokon kívül egyéb elvadult porszemecskéket is maradásra tud bírni.