A nővérek minden alkalmat megragadtak, hogy együtt lehessenek, megosszák életük történéseinek fontosabb morzsáit, mazsoláit. Nem tudnám eldönteni, mennyire mentek mélységi beszélgetésekbe, keresték-e, kutatták-e egy-egy történés okát, meg akarták-e lelni mások döntéseinek mozgatórugóit, volt-e bennük valaha is szándék ilyesfélére.

Amikor már a háború a vége felé közeledett, konkrétan az utolsó háborús őszön, heteken át rejtőzködtek a disznóólban, nem tehettek egyebet, svábok voltak félig, magyarok voltak félig, e két fél kiadta akkoriban az egy egész gonoszt. A nővérek a disznóólban rejtőztek, öccseik közül valamelyik mindennap egyszer élelmet vitt nekik, a tetvek is lakmároztak, ők is ettek, a disznók meg röfögtek elégedetten, mert az öcsik moslékot is vittek a vödrökben, nem csak kenyérvégét a nővéreiknek a zsebükben.

Nem tudom, hogy abban a bujdosásban jelen voltak-e tetvek, vagy csak az évek, az idő múlásával én színezem ki a történetet, amitől pedig tartózkodni szeretnék, a nővérek története önmagában elegendő volna egy értékelhető regényhez: elbuknak vagy csatlakoznak a párthoz. Úgy tűnik, a II. világháború vonatkozásában most sem csillapodott az efféle elvárás, az egyéni sorsok alakulását mások halálában mérik.

Abban a városban is, ahol a nővérek éltek, volt elegendő halál. Négy és fél, öt hónappal korábban álltak be a ragyogó reggelbe a vagonok a Gurítóhoz. Akkoriban a nővérek éppenséggel nem tartózkodtak a városban, de ha otthon lettek volna, akkor sem lett volna közük a tragédiához, a megbocsáthatatlanhoz, az eseményhez, mely onnantól kezdve, hogy megtörtént, mindennek a mértékegységévé vált a világban: a jónak, a rossznak, a gonosznak és az elvetemültnek vagy az elültetett fával jelölt segítő szándéknak.

A nővérek akkoriban nem disznóólban laktak, hanem istállóban, és földeken dolgoztak, de ennek semmi jelentősége nincs, a háború mindig szenvedéssel jár, és a halál, a tömeges halál sem ritkaság.  

A fotó hátulján az olvasható, hogy 1945. VII., két név, egy szám: 7010 és a műterem pecsétje, ahol a fotó készült: FOTO S. BARNA, alatta a város, az alatt pedig az utca neve. Ez utóbbi olvashatatlanná mázolódott, nem az időben, nem az elmúlt hetven évben, hanem a pecsételés pillanatában.

Megremegett a fényképész keze, miközben a pecsétet, műtermének, vállalkozásának helyét, betevő falatja megkeresésének napi lehetőségét, családja jövőjének biztosítékát rányomta a fényképre. Agfa fotó, természetesen, a városban akkor még volt, még maradt valami abból a finom illatból, remegő hovatartozásból. Hova? Tartozás? A mesékből, melyeket az emberek láthatatlan puttonyokban cipelnek magukkal a múló éveken keresztül, erre a két kérdésre leginkább az európai, a jobb világ, a polgári a válasz. Miféle polgárság? Merül fel a kérdés, hiszen a városban, amelyről e történetben szó van, sem közvilágítás, sem járda, sem köves út nem volt a szűk központon túl, az alacsony házakban könyvek kevéssé, Jézus szívén kívül pedig festmény sem akadt. Így van ez, de mégsem. Van ebben a megkövült, unalomig ismert, bevett fordulatként alkalmazott, történészek által megfogalmazott leírásban valami, ami nem számol a valósággal. Mondjuk, ez a fénykép és a fénykép hátulján a szétmaszatolódott utcanév.

A fényképen a két nővér, akik a legkevésbé sem tűnnek úgy, mint akiknek a fogmosás nem tartozott a szokásaik közé. Hollywoodi babák mosolya... Szerepelt is talán az álmaik között egy kis amerikázás, a nagybátyjuk nem egészen tíz évvel később már Los Angelesből látogatott haza, azon a fényképen, amikor a vasútállomásra kísérik, az egyik nővérnek már megnyúlt az orra, keskeny lett a szája, ahogy belenéz a fényképezőgépbe, abban csak gyanakvás van, és erős vágy, hogy belerúgjon abba, aki a fotót készíti, ahogyan egy kutyába rúg az ember.

Volt, ahogy volt, annyi biztos, hogy a két nővér végtelenül hosszú életében megragadott minden alkalmat és pillanatot, melyet egymással tölthettek, de senki nem tudja, miről beszélgettek akkor, mik voltak azok a titkok, melyeket megosztottak egymással. Iparoslányok voltak, önálló lények, ha nem jön közbe a II. világháború vége úgy, ahogy közbejött, a fényképen még magával ragadóan és harsogóan jelen lévő erő, önmegvalósítási szándék, bácskai hollywoodiság nem lúgozódott volna ki belőlük. Zakójukra kihajtott gallérjuk, a világos blúz, sötét kosztümkabát, a sötétebb blúz, világosabb kosztümkabát egymáshoz és a világhoz illő eleganciája elegendő lett volna a kuncsaftokhoz és a jó keresethez.

Minden másként történt azonban. 1945 nyarán elkezdődött és befejeződött valami: a saját teljesítményen alapuló felemelkedés reménye. Nem maradt utána más, csak a bélyegzőkön elmaszatolódó, néhány hónap alatt partizánokra vagy nem szerb nacionalistákra változtatott utcanevek mentén rejtőzködő, a gyanús elemektől elkobzott, valamikor jól menő kisiparosműhelyek, műtermek, boltok, szalonok emléke.