November elején mindenki elcsendesül egy kicsit. Magába száll, elmereng. A temetőt látogatva elgondolkodik, és emlékezik azokra, akik már nincsenek velünk.
Emlékszem, kiskoromban élveztem a temetőjárást. Érdekesnek találtam a sírköveket, a szépen kidolgozott, faragott szobrokat angyalokkal, galambokkal. Nem értettem a lényegét, de különleges élmény volt gyertyát gyújtani a síroknál, virágot tenni a vázába... Hogyan is érthettem volna, mit csinálunk, és hol vagyunk egyáltalán, amikor a sírban nyugvók közül senkit sem ismertem, senkire sem emlékeztem? Honnan tudhattam volna, hogy a dédszüleim milyen emberek voltak, ha évtizedekkel a születésem előtt elhunytak? Hogyan is érthettem volna meg, miért is vagyunk itt, miért gyújtunk gyertyát, ha az örök fényességbe távozott közeli és távoli rokonokról csak annyit tudtam, amennyit a családi anekdotákból kihámoztam magamnak?
Az elmúlással való első találkozásom, melyre emlékszem, a dédnagymamám halála volt. Kilencéves voltam akkor, és még könnyeztem is, pedig soha nem álltam igazán közeli viszonyban a dédivel. De akkor értettem meg igazán, hogy a képek a sírkövön, azok a nevek, amelyeket a kőbe vésnek, mind egy-egy valakinek kedves és közeli személyt takarnak.
Az igazi változást a nagyanyám halála hozta meg, körülbelül tíz évvel ezelőtt. Akkor — már majdnem felnőtt fejjel — tudatosult bennem, mi is az elmúlás. Milyen az, ha földdel fedik be a koporsót, mely egy szeretett ember testét birtokolja, most már az idők végezetéig. Azóta „csatlakoztak hozzá” valamennyien, legutóbb a nagyapám, alig néhány hónapja. És most már nem szeretek a temetőbe járni. Még ilyenkor sem. Meg sohasem. Nem találom ott, amit keresek, nem találom a vigaszt, az eltávozott szeretteim jelenlétét, semmit. Nekem az valahol máshol van: a szobában, ahol a tévét nézte, a konyhában, ahol a tésztát szaggatta, a hátsó udvarban, ahol folyton a kutyáival veszekedett.
Viszont azt is tudom, hogy van, akinek a temetőjárás hoz megnyugvást: kimegy a szerettei sírjához, elmond egy-egy imát, „beszélget” az elhunyttal, sírdogál egy kicsit, és megnyugszik. Nálam más a helyzet: én igazán csak a temetőben szembesülök azzal, hogy valaki, akit szerettem, nincs többé. Eltűnt, nem találom, hiába keresem, csak a hideg sírkő maradt utána.
Hogy mi az, ami mégis segít? Van egy fiatal, magyarországi kispap ismerősöm. Ő mondta egyszer, hogy a hit kapukat nyit ki, falakat tör át, és ha hiszünk, ha bennünk van a remény, semmi bajunk nem eshet. Ilyenkor, november elején mindig eszembe jutnak a mondatai. Arról, hogy mindenki, akit elveszítünk a földi életben, már vár ránk egy másik, üdvösséggel teli valóságban. És hogy mindenki úgy gyászoljon, ahogyan azt jónak érzi: könnyítsen a lelkén, sírja ki magát egy szoba sötét sarkában, vagy naponta menjen ki a temetőbe... Nem számít, hogyan, amíg él bennünk a remény, hogy szerettünkkel a feltámadáskor újra találkozunk majd. Én ebben hiszek, ebben keresek vigaszt.
És meggyújtom a gyertyát.