A fővárosi kulturális élet különleges színfoltja volt a Magyar Állami Népi Együttes jubileumi kiállításának megnyitója a Hagyományok Háza aulájában. „Soha nem látott ikonikus viseletek, archív felvételek, személyes történetek a kiállítóterekben” – hirdette a meghívó. Munkámnál fogva nagyon sokat írtam az együttesről, a kiállításon bolyongva most a számomra érdekes tárgyaknál, pannóknál álltam meg.

Csupán néhány évvel vagyok fiatalabb a hetvenöt éve megalapított Magyar Állami Népi Együttesnél, működése mégis átszövi az életemet. Gyerekkoromban nagy ünnep volt, amikor elmehettünk az együttes fellépésére, az Ecseri lakodalmas produkcióra az Erkel Színházba. A nézőtéren az emberek szájtátva figyelték a pompás díszletet, a jelmezeket és magát a pazar előadást. Örömmel láttam, hogy e ruhák is helyet kaptak a tárlaton.

Az együttes kiemelten támogatott intézmény volt az ’50-es, ’60-as években, a filmhíradókban állandóan szerepelt, újságok számoltak be sikereiről. Ezúttal videókon lehet követni életének állomásait, és személyes tárgyakban is bővelkedik a tárlat. Az alapító Rábai Miklós jegyzetfüzete szép kézírással mutatja be azt a háttérmunkát, amely a sikereket megalapozta. A mester szemüvege, ikonikus pipája is helyet kapott egy vitrinben – amikor a Ki mit tud? zsűrijében magyarázott, mindig kezében volt a „csibuk”. Mellette egy cirill betűs díszoklevél virít, Igor Mojszejev, a szovjet balett-tánc-társulat vezetője az aláírója, s az együttes negyedszázados jubileumára küldte. „Kedves Barátaim” – kezdődnek a sorok, és valóban ezernyi szál kötötte össze a két intézményt: Mojszejev Rábaival baráti kapcsolatokat is ápolt. Egy korábbi cikkemből idézek: „Egyes források szerint tizenháromszor léptek fel hazánkban, mindig sikerrel. A rendszerváltás sem ártott a reprezentatív csapatnak, mindig szíves fogadtatásra találtak Magyarországon. Az alapító matuzsálemi kort, 101 évet ért meg, mindvégig az együttes élén állt.”

Egy kicsit irigyen tekintettünk akkoriban az együttes tagjaira, mert a magyar kulturális élet követeiként nagyon sokat utaztak. Jártak Olaszországban: Trevisóban a ma Mario Del Monaco nevét viselő városi színházban léptek fel (tavaly magam is részt vettem ott egy hangversenyen), Párizsban a kongresszusi palotában szerepeltek. Ritka forrás, amikor a kiállításon a Ludas Matyi 1955-beli száma mutatja be az egykori párizsi turné paradoxonjait.

Minden visszaemlékezés kiemelten szól egy távol-keleti „kiruccanásról”. 1952-ben a moszkvai és a leningrádi fellépés után az együttes felszállt a transzszibériai expresszre, s két hétig utazott Kínába. Fellépése ott is szenzációszámba ment, a vezér, Mao Ce-tung is fogadta a csapatot, amiről fotó is tanúskodik. E szimpátia ajándékokkal is járt: mutatós kávéscsészekészlet és népi viseletbe öltöztetett középkori katonabábu is szerepel a „hozományban”.

Egy kicsit szomorúan lépek tovább: a közelmúltban elhunytakra is emlékeztek a kiállítók. Sebő Ferenc gitárja egykor egy generáció szimbóluma volt, Timár Sándor magnója és kamerája pedig a népi mozgalom úttörő korszakát idézi.