Az esélyegyenlőség rögös útján

Tagadhatatlan, hogy a nőknek nehezebb összeegyeztetniük a családi és a munkahelyi feladataikat, mint a férfiaknak. Ha mindez még politikai szerepvállalással is párosul, akkor válik a nők helyzete igazán bonyolulttá. Nem meglepő tehát, hogy a különféle politikai pártokban, mozgalmakban, illetve kormányokban és minisztériumokban a nők jóval alulreprezentáltabbak a férfiaknál. Kelet-Európa térségében főként a rendszerváltás után, Európa nyugati országaiban pedig már korábban is egyre hangsúlyosabbá vált a nemek közti esélyegyenlőség kérdése. Talán az sem véletlen, hogy pontosan ez idő tájt, 1990-ben az Európai Unión belül sikeresen szerveződött meg az Európai Női Lobby. A szervezet a megalakulása óta jelentős nyomáscsoporttá lett. A Női Lobby ugyanis fontos szerepet játszott abban, hogy a nők nagyobb politikai szerephez jutottak az uniós tagországokban és az Európai Unió közpolitikájában, intézményeiben. A különféle női mozgalmak és társadalmi szervezetek szerepénél azonban még fontosabbak voltak azok a jogi szabályozások, politikai programok, amelyek az Európai Unión belül a nemek közti esélyegyenlőség kérdésére vonatkozólag születtek. Például 1997-ben az Amszterdami Szerződéssel az egyenlőség joga bekerült az EU közpolitikájába. Ezt követte az Európai Bizottság által 2000-ben elfogadott, a nemek esélyegyenlőségéről szóló átfogó program, amely a gazdaságban, a társadalomban és a civil szférában kívánatos esélyegyenlőségen kívül a döntéshozatalban megnyilvánuló egyenlőséget és a nemi sztereotípiák megszüntetését is célul tűzte ki.

Kvóták és eltérő értelmezések

Az Európai Unió illetékesei az ezredforduló után határozatot hoztak arról is, hogy egyik nemnek sem lehet kevesebb, mint 40%-os aránya a politikai intézményekben és a döntési helyeken. Azaz mindkét nemnek 40%-os kvótát kell lehetővé tenni a különféle politikai pozíciók kapcsán. Mivel a határozat nem kötelező érvényű, minden tagország különféleképpen viszonyul a kvótarendszerhez. Alapvetően eltér a nyugat-európai, valamint a skandináv tagországok hozzáállása a keleti és a déli térség országaiétól. Mindez a történelmi adottságokból és a társadalmak különböző fejlettségi szintjéből adódik. Például a legkorábbi uniós tagországok mindegyikének már réges-régen van valamilyen kvótaelőírása a nők politikai részvételének elősegítésére. Németországban, Hollandiában és Belgiumban szinte minden pártnak vannak ilyen típusú szabályai. A női emancipációról nevezetes skandináv országokban a pártok szintén önkéntes alapon, sajátos alapszabályzattal próbálják előtérbe helyezni a nőket a politikai színtéren. Nem véletlen, hogy Európában jelenleg a skandináv államokban a legmagasabb a nők politikában való részvételi aránya. A pártok 40-50 százalékos kvótáinak köszönhetően Svédországban például a nők összesített részvételi aránya eléri a 40 százalékot, és Norvégiában is 39 százalék környékén mozog. Az utóbbi években az új csatlakozó országok többségében is születtek kvótaszabályozások, de ezek lényegesen szűkebb tartalmúak és hatókörűek. Magyarországon például kirívóan alacsony a hölgyek parlamenti aránya, az országgyűlési képviselőknek csupán 9,1 százaléka nő. Hasonló mutatói vannak Bulgáriának, Szlovákiának és Romániának is. A különféle értelmezések és a tagországok különböző kvótarendszerei legfőképpen talán abból erednek, hogy az EU nem igazán tudott kötelező jellegű szabályokat előírni, és határozottan beleavatkozni az erre vonatkozó nemzeti döntéshozatal ügyébe. Így minden ország továbbra is alternatív módon értelmezheti, és a saját elképzeléseihez, lehetőségeihez igazíthatja az úgynevezett női kvótát.