home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Nincsenek határok
Gyurkovics Virág
2014.03.05.
LXIX. évf. 10. szám
Nincsenek határok

Beszélgetés Kopeczky Róna művészettörténésszel — Franciaországban született, Magyarországon dolgozik, a gyökerei mégis mindig visszahúzzák Vajdaságba. Kopeczky Róna művészettörténész a közelmúltban doktorált Párizsban, a Sorbonne-on. Jelenleg a budapesti Ludwig Múzeum kurátora, és a kortárs művészetekkel foglalkozik. Érdekes utat, izgalmas állomásokat járt be, mire eljutott idáig. Legutóbbi látogatásakor erről kérdeztük.

• Milyen kötődésed van Szabadkához?

— Grenoble-ban születtem, ahol egy viszonylag nagy létszámú magyar közösség élt — tudósok, vendégprofesszorok, kutatók —, de mi voltunk az egyedüli jugoszlávok, akik még ebből a magyar közösségből is kilógtunk valahogy, mert mindig röhögtünk, meg boldogok voltunk. ’83-ban születtem, és a háború kezdetéig minden nyáron Szabadkára utaztunk a nagyszüleimhez. Ami erősen megmaradt az emlékeimben a várossal kapcsolatban, az az ég színe. Nagyon halvány kékre emlékszem, mintha mindig párás lett volna a levegő — általában augusztusban jöttünk. Ez a szín nagyon más volt a francia éghez képest. Emlékszem még a homokra az utcán, a járda mellett, azt annyira szerettem. Mindig vártam, hogy jöjjünk, mert olyankor mintha egy másik bolygóra érkeztem volna. Aztán a háború alatt apám meg én nem jöhettünk, egészen 2001-ig. Azóta ismét rendszeresen látogatunk Szabadkára. Sok minden köt ide, szeretem az embereket, az életfelfogásukat. Jól érzem magam Franciaországban, de ha megkérdezik, hová tartozom, akkor csak azt tudom mondani, hogy érzelmileg ide kötődöm. Lehet, hogy ez nem reális, lehet, hogy a vajdasági identitást rózsaszín ködbe burkolom, de valóban ezt tekintem otthonomnak.

• Milyen volt Franciaországban vajdasági magyarként felnőni?

— Franciaországban már az is nehéz volt, hogy megtanuljak magyarul, mert állandóan franciául fröcsögtem — az iskola, az utca, a haverok... Mindig „birkóztunk” apámmal, hogy beszéljek magyarul, de jól tette, hogy erőszakoskodott. Ápoltuk a vajdasági hagyományokat. Nemzetközi gimnáziumba jártam, melyben az orosztól kezdve a szenegálin át a brazilig mindenféle nemzetiség megfordult. Nagyon jó volt végre egy egészséges, jóindulatú kíváncsisággal találkozni, szemben a franciák részéről érezhető burkolt lenézéssel. Akkor a világ egy nagyon befogadó hellyé vált a szememben. A gimnázium után viszont volt egy súlyos „önmegkérdőjelezési” időszakom, amikor Franciaországban megkérdezték a nevemet — melynek semmilyen francia hangzása nem volt —, és elmagyaráztam, hogy francia állampolgár vagyok, de szerb állampolgár is, magyarul beszélek, de nem vagyok magyar állampolgár, a családnevem pedig lengyel... Egy nyugati ember, akinek országában a határok már ezer éve nem módosultak, fel sem tudja fogni, hogy ebben a régióban milyen geopolitikai változások mentek végbe a háború miatt.

• Hogy kerültél Magyarországra?

— Grenoble-ban kezdtem egyetemre járni, művészettörténetet hallgattam, majd két év után átmentem Párizsba, ahol a Sorbonne-on folytattam tanulmányaimat, designtörténetre szakosodtam. A negyedik évre megpályáztam egy, a magyar szecesszió kutatására kiírt budapesti ösztöndíjat, melyet el is nyertem. 2004 szeptemberében érkeztem Budapestre. Abban az évben sorra kaptam a pofonokat, falakba ütköztem. Nem értettem, hogy az emberek miért ilyen óvatosak, miért nyílnak meg olyan lassan. Egy nyelven beszélünk, de úgy éreztem, mégsem értjük meg egymást. A legfontosabb értéknek sem ugyanazt tartjuk. Az én szememben ilyen például a barátság vagy a kimondott szó súlya. Egy év után kezdtem el megfejteni az ottani társadalmi kódokat, hogy tulajdonképpen min mit értenek. Persze egy ideig igyekeztem alkalmazkodni, amikor azonban eléred azt a határt, hogy úgy érzed, ha még ezt is feladod, többé nem leszel önmagad, akkor azt mondtam: vagy elfogadtok olyannak, amilyen vagyok, vagy köszönöm, sziasztok! De ez sem általánosítható. Szerintem a világ egy dinamikus, alapjában jóindulatú hely, melyet én sokkal rugalmasabban fogok fel. Haza csak aludni járok, mindig barátkozom, ellátogatok ide-oda, kiállításmegnyitókra, koncertekre, rendezvényekre, és nagyon élvezem az életet.

• Hogy sikerült elhelyezkedned a Ludwig Múzeumban?

— Az ösztöndíj kilenc hónapra szólt, de a kutatáson kívül az is érdekelt, hogyan működik az interakció a művészekkel, például a kiállításszervezés, ezért jelentkeztem a Várfok Galéria kortárs művészeti képtárba. A galéria vezetői számára érdekes volt a profilom, meglehetősen aktív kapcsolatokat ápoltak ugyanis Franciaországgal, úgyhogy felvettek gyakornoknak. Júniusban lejárt az ösztöndíjam, időközben azonban a galéria révén megismerkedtem a Francia Intézettel, és oda is sikerült bejutnom, szintén gyakorlatra. A kulturális kooperáció és kiállításszervező osztályon a programfelelős asszisztense voltam, de csak néhány hónapig. Rajtuk keresztül ismerkedtem meg a Ludwig Múzeum munkatársaival — jókor voltam jó helyen.

• Designtörténettől indultál, és a kortárs művészeteknél kötöttél ki. Miért váltottál irányt?

— Rájöttem, hogy jobban érdekel a kortárs művészet, úgyhogy az ötödik évben szakirányt váltottam. A művészet a kor tükre. Számomra nagyon izgalmas, hogy a művészek milyen szinten tükrözik vissza annak a társadalomnak a kérdéseit, gondjait, politikai, gazdasági helyzetét, amelyben élnek. Csodálkozom rajta, hogy a mai közönség sokszor nincs tisztában vele, Magyarországon legalábbis nagyon fékezik a kortárs művészek munkáját. Természetesen vannak elvont művészek, de a legtöbbjük valóban ennek a kornak a terméke, és a világ, melyre reflektálnak, ugyanúgy a mi világunk, a mi életünk is. Éppen ezt élvezem annyira ebben a szakmában, hogy élő művészekkel lehet dolgozni. Persze mindegyikük más, van, akihez több affinitásod van, mással kevésbé jössz ki, de amikor együtt dolgoztok valamin, és létrejön a kiállítás, amikor beérik a közös munka, az számomra nagyon felemelő. Továbbra is a multikulturális lét irányát követem, de azt is megértem, hogy vannak emberek, akik csakis a helyi értékek között érzik jól magukat, és nem hajlandók mással foglalkozni. Így azonban nem nyílik meg egy ország. Pedig szerintem a művészet pont erről szól: nincsenek határok.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..