Nincsenek bocsánatos bűnök

Nincsenek bocsánatos bűnök

Már régóta tudjuk, főleg az idősebb generációhoz tartozók, hogy akik ezen a tájon születtek, azok nem csöppentek a Szűzanya kötényébe.

A rovatban már számtalan történet tanúskodott erről, azzal a különbséggel, hogy egyesek az életükben beállt fordulatokért másokat okolnak, némelyek viszont elismerik a hibájukat. A középkorú házaspár, Illés és Magdolna azon kevesek közé tartoznak, akik szerint nincs bocsánatos bűn. Aki nem tudja viselni sorsát, az ne is tegyen önmagán kívül senkit felelőssé, és főleg ne várja el a bűne megbocsátását.

 

— Úgy döntöttem, ez alkalommal csak a feleségem beszél, aki egyébként nem szószátyár — mondja a férfi, és az ajtóból még visszaszól: —, vegye úgy, hogy amit ő elmond, az mindkettőnk véleménye, csak ebben az esetben ő a megfelelő beszélgetőtársa, mert én elsírnám magam!

— A férjemet az események jócskán megpuhították — veszi át a szót a feleség. — Nekem sem könnyű, de úgy érzem, azért, amit rosszul csináltunk, nekünk kell viselnünk a következményeket. És bűnhődni a vétkeinkért, mert rengeteg döntésünkben vétkeztünk. Pedig egészen az ország széthullásának kezdetéig semmi gondunk sem volt. Igaz, egy isten háta mögötti tanyavilágban, anyósomékkal éltünk, és mindketten dolgoztunk. A férjemmel nagyon jól megértettük egymást, és egy fiunk született.

Amikor elkezdődött a háború, az apósom és a férjem is amondó volt, hogy az országunk nem szűnhet meg. Az óriási infláció idején, 1993-ban azonban már olyan méreteket öltött a polgárháború, hogy világos volt: a vérontást, az esztelen öldöklést csak az ország széthullása követheti. Már napi rendszerességgel vitték „gyakorlatra az önkénteseket”, és anyósom annak a gondolatába is belebetegedett, hogy a fiát elviszik tartalékosnak. Amikor hírül vettük, hogy a férjem egyik munkatársa meghalt a Kopácsi-réten, a család úgy döntött, hogy a férjem elszökik az országból. Apósom azt javasolta, menjünk mindketten, neki volt egy távoli rokona Németországban, aki felajánlotta, hogy nála meghúzhatjuk magunkat. Végül megbeszéltük, hogy a fiunk, aki akkor hétéves volt, itthon marad a nagyszüleivel, itt indul majd iskolába, a többit pedig meglátjuk. Egy éjszaka két bőrönddel átmentünk a határon, és három nap múlva már a rokonnál voltunk. Néhány hét múlva a férjem munkát kapott egy gyárban, egy-két hónap múlva én is dolgozni kezdtem, lakást béreltünk, és minden megkeresett garast félreraktunk arra az időre, amikor majd hazajövünk.

Itthon tovább folyt az eszméletlen acsarkodás, és egyre nehezebben viseltük, hogy nem találkozhatunk a családdal. Az volt a legszomorúbb, hogy a férjem nem mert hazajönni, mert katonaszökevényként tartották nyilván, én meg azért nem jöhettem, mert attól féltem, hogy esetleg engem is elfognak. De amikor anyósom hirtelen meghalt, úgy döntöttünk, lesz, ami lesz, hazajövünk. Apósom azt üzente, várjunk még egy ideig, folynak a letartóztatások, körözik azokat, akik nem tettek eleget a katonai behívónak, hát maradtunk. A fiunk már másodikos volt, segített a nagyapjának az állatok körül, egyszóval jól megvoltak egymással, mi pedig, amit csak tudtunk, hazaküldtünk nekik. Én csak azért imádkoztam, hogy apósom ne roppanjon össze, közben pedig állandóan azon dolgoztunk, hogy egyikünk haza tudjon jönni. Volt egy szép kis megtakarításunk, mellyel, úgy éreztük, egy ideig megoldhatjuk a mindennapi gondokat, ha visszajövünk. Amikor megkezdődött az ország bombázása, a fiam tizenhárom éves volt. A tanyát nem érte ugyan találat, de apósom szíve nem bírta elviselni a történteket, és egy éjszaka örök álomba merült. A fiam ment reggel a legközelebbi szállásra, hogy jöjjenek, mert a nagyapja nem ébredt fel. A temetésére hazajöttem.

De az égiek nem hagyták szó nélkül, hogy ilyen sokáig vártunk. Kirótták ránk a büntetést. A fiamat annyira megrázta a nagyapja elvesztése, hogy ideg-összeroppantást kapott, maradandó következménnyel. Az októberi események után a férjem is hazajött, a bíróságon pedig sosem kellett felelnie, amiért elment annak idején. De a fiunk állapotát semmi sem tudta helyrehozni. A gyógyíttatására jószerével ráment az összes megtakarított pénzünk — hiába. Vannak nyugodt, világos időszakai, amikor teljesen tiszta, aztán egy fénykép a nagyapjáról, egy történet vele kapcsolatban, sőt, a sírja meglátogatása is úgy fel tudja zaklatni, hogy napokig kell nyugtatgatni, amíg ismét normálisan nem kezdi élni a napjait. A férjem időnként fellázad isten és ember ellen, de én ilyenkor mindig a józan ész érvével nyugtatom: tévedtünk, amikor azt hittük, rendjén van, ha az egyetlen gyerekünket az idős szülőkre bízzuk, tévedtünk, amikor azt hittük, ezért mások a bűnösök, azok, akik káoszt okoztak a hazánkban. A mi gyermekünkért, a párom szüleiért is mi voltunk a felelősek, hibáztunk, amikor ezt nem akartuk szem előtt tartani. Nincsenek bocsánatos bűnök, különösen a szüleink és a gyermekeink elleni vétkeink esetében. Ezért kell szótlanul, már könny nélkül is viselni azt, amire rászolgáltunk.


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A hazugság ára
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.01.17.
  • LXXIV. évfolyam 2. szám
Jancsi és Juliska
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.01.05.
  • LXXIV. évfolyam 1. szám
Facebook

Támogatóink