A verseciek fergeteges regruta kísérője

Lassacskán benő a fejem lágya, elvégre már a harmadik tízest is felváltottam lélekvándorlásom jelenlegi stációjában. Komolyabbak, higgadtabbak lépéseim, és már a házasulás gondolatával is el-eljátszadozom. Az olykor homlokegyenest ellenkező életszemléletek egyeztetésével, az indulatok tajtékának mérséklésével... szóval mindazzal, ami elhasaltathatja a másikkal való egészséges kapcsolatot. Kortyolgatom a hársfaillatú levegőt, és mintha szememből is fogyadozna a csipa, pedig csak röpke néhány órája (és nem három hete!) tartózkodom a ,,Tiszán onnan”. Lám, milyen igaza volt egy mindig élcelődő professzor úrnak: a bánáti magyar mégis magasabb evolúciós faágról tekint bele a jövőbe, mint a sárgásfehér Cirmike kilenc kölykecskéje!
Tisztán látom ugyanakkor a harmincegyedik Durindó és a negyvennegyedik Gyöngyösbokréta szervezőinek igyekezetét is, hogy mindhárom napon házigazdához illően fogadhassák az egymás szomszédságában meg a tartományban széjjelszórt reliktum-nemzet dalnokait, énekcsoportjait, itt-ott egy-egy zenekart, és a mezők tarkaságával vetekedő viseletekbe öltözött népi táncosokat. A déli végek magyarságának legtömegesebb és merészen a legmagyarabb ünnepének is titulált találkozóján. És mégis... megcsörrent az a bizonyos tányér, a szombati versenynap garabonciás ege alatt. Elmaradt ,,péntekiek” kilincseltek soron kívüli színpadra bocsátásért, és amikor ez már a negyedik próbálkozó együttesnek is megadatott, egy kis végvári lelkes csapat is szólásra emelkedett a fellépésre várakozó sereghajtókból. Gondolták, ennyit talán csak megérdemelnek, mint a tavalyi fesztivál házigazdái. Hogy, hogy nem, fel is szólíttattak a kulisszák mögé, majd váratlan fordulattal és egy kissé túlbuzgó, fölényes főszervezői erélyességgel vissza lettek parancsolva, rendre utasítva.
...engem kacagással! - jajdult fel a klánéta, de hiába, mert a regula, az regula marad(t). Egyedül az ember tud olykor más is lenni. Ha jónak és szegénynek teremtettelek, akkor légy jó és szegény, a sor végére állván! - szóla az Úr Tamási novellájában. Tetszik tudni, szórványnak lenni állapot csupán, de nem a kiváltságozottság eszköze! Még akkor sem, ha a csapat fiataljaiban, mint a verseciek esetében, már csak nyomaiban bukkan fel a magyar nyelv ismerete. Akárcsak a torontálvásárhelyi művelődési egyesületek énekkaraiban a népdalszöveg-ismeret. Utólag hiába is állítanánk hazabeszélően ennek ellenkezőjét, amikor néhány év óta színrelépésükkor mindegyikük kezében ott a ,,faszcikli”, a mankó. Pedig a próbákon alig van rá szükség! Félelem-e az ok, vagy csak a magabiztosság és az egymásrautaltság érzetének hiánya? Mondja meg már valaki! Valaki mondja meg...
Jó lenne már leülepíteni végre a bennünk kavargó keservek és indulatok hordalékát, amint azt végül is a verseci Petőfi Sándor Kultúregyesület Árvalányhaj vegyes kórusa (meg)tette. ,,Másodszori trombitálás”-ra fergetegként vonultak fel a regrutakísérők Krizbai Hajnalka tanárnő művészeti vezénylete alatt az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör színpadára. Szívvel, lélekkel, Érdsomlyói-hegy aljai vörösborral megöntözött keserűség-gombócokkal a torkukban, ami hihetetlen tiszta hangzást hozott létre. Higgyék el, ez nem elfogult dicshimnusz, hanem a szakmai zsűrinek az értékelése, amely két nap alatt több mint száz fellépő produkcióját hallgatta végig, és igyekezett tárgyilagosan rámutatni nemcsak a hibákra, hanem a pozitívumokra is. Mindenekelőtt azoknak, akik még igényt tartanak egyáltalán az effajta szakmai korrekciókra.
A párhuzamosok a végtelenben találkoznak egymással. Nekünk, függetlenül attól, a provincia melyik vidékén süt reánk a nap sugára, kevesebb idő áll rendelkezésünkre. Hogy összedalolásunk végül életre tudja majdan hívni a nagy zenepedagógusunk és népdalgyűjtőnk, Kodály Zoltán elképzelte meg-, itt- és összetartó erejű Nagy Harmóniát.