home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Nevenincs falu hontalan lakosai
Perisity Irma
2016.09.25.
LXXI. évf. 38. szám
Nevenincs falu hontalan lakosai

Egyetlen polgárháborúban sincs kizárólag bűnös vagy kizárólag ártatlan. A harcot irányítók uszításai hatására a háborús pszichózis menthetetlenül eluralkodik, háttérbe szorítva az átlagember normális gondolkodását. Beszélgetőtársam még nincs ötvenéves, de mondanivalója megszívlelendő.

— Sohasem politizáltam, még akkor sem, amikor a politika miatt otthon, család és egyetemi oklevél nélkül maradtam — mondja a fiatalasszony. — Erre az interjúra talán sor sem került volna, ha valamelyik este nem beszélgetek hosszasan egyetemista lányommal. Akkor döbbentem rá, hogy a Jugoszlávia szétesése közbeni polgárháború kapcsán nem beszélhetünk bűnösökről és áldozatokról. Felidézve a húsz éve fájó emlékeket, úgy éreztem, hogy még azok is, akik nem vallásosak, nyugodtan elismerhetik: az ember élete folyamán annyit kap, amennyit adni képes — valamilyen láthatatlan erő gondoskodik erről.

Nem kezdem életem elmesélését a szülőfalum említésével, mert ami velünk történt, családok ezreivel esett meg, hiszen akkoriban a vegyes házasság általános jelenségnek számítottak ott, ahol több nemzetiség élt együtt, vagyis a történtek bárhol megeshettek volna. És biztosan meg is estek. Ketten voltunk testvérek, az öcsém három évvel fiatalabb. Anyukám a nevenincs falu szülötte volt, apukám a terepi munkája révén került oda. Megismerkedtek, megszerették egymást, és megesküdtek. Mindketten szorgalmasak voltak, apámat a környezet azonnal befogadta, és idővel inkább már ő számított őshonosnak. Parasztcsalád voltunk, az első néhány hold földet anyukám szüleinek köszönhetjük. A földterületet szorgalmas munkával egyre csak gyarapították, volt négy-öt fejőstehén, disznók, sok baromfi és persze mezőgépek — apám amolyan középgazdának számított.

Amikor megkezdődött az ország széthullása, Újvidéken voltam másodéves egyetemista. Eleinte nem volt különösebb gond, de amikor az öcsémet a gimnáziumi érettségi után azonnal behívták, a családom érezte, hogy tragikus események elé nézünk. És megindultak az éjjeli, sötét tevékenységek: egyéni bosszúk, a nemzetiségi alapon történő atrocitások. Apám javasolta, hogy hagyjunk ott mindent, és meneküljünk a Száva folyó szerémségi partjára, de anya hallani sem akart erről. Az események azonban egyre aggasztóbbak, az éjszakák véresebbek lettek. Apámat tisztelték, az egyik faluvezető egy éjjel el is jött hozzá, hogy figyelmeztesse, de anyám hajthatatlan maradt. Amikor a falu egyik templomából elvitték a papot, két nap múlva egy „helyi” nemzetiségű tartozó fiatal családot telepítettek oda, két gyerekkel. A kicsik naphosszat az utcán guggoltak a fal mellett, miközben a szülőknek sem munkájuk, sem ennivalójuk, még csak ágyuk sem volt — a család padlón aludt két elhasznált matracon. Anyám nem bírta nézni az ijedt tekintetű kicsiket, ezért kenyeret sütött, egy jókora kannát megtöltött tejjel, és átvitte nekik. A következő néhány hónapban úgy gondoskodott róluk, mintha az övéi lettek volna — mígnem elüldözték őket. Egy éjjel fegyveresek lőtték végig a házunk utcafrontját, a gobelinek rámáján még ma is láthatóak a golyónyomok. Egy ismerős közreműködésével egy szerémségi családdal cseréltek tanyát a szüleim, és átköltöztek. Anyám két év múlva belehalt az otthona elvesztésébe, apámat „csak” lelkileg viselték meg a történtek. Az öcsémet a meghosszabbított katonai szolgálat során Zomborba vezényelték, és egy alkalommal — januárban — egész éjjel őrködött a katonai raktár előtt. A szemben levő családi házból sírva nézte egy idős asszony, akinek a fia valahol máshol állt őrt. Kiment az utcára, és azt mondta az öcsémnek, ha átadja a szolgálatot, forduljon be hozzájuk egy meleg reggelire és egy vastagabb télikabátért. Talán nem árt, ha leírja, hogy az apám szerb volt, a zombori család meg bunyevác. És amikor az öcsém megnősült, a zombori néni és a férje voltak az esküvői tanúi. A jó viszony pedig azóta is tart.

Pénz híján abbahagytam tanulmányaimat, egy kávézóban lettem felszolgáló, ott ismertem meg a férjemet is, akivel összeházasodtunk ugyan, de kiderült, hogy a magyar anyukám nem felel meg a családjának. Elváltunk hát, és egyedül neveltem fel a lányomat. Anyám ezt már nem érte meg, apám sokszor azt mondja, jobb is. Ma a szélrózsa minden irányában élünk: apám egyedül a tanyán, melyet az otthonáért kapott, az öcsém egy szerémségi városban a családjával, én Újvidéken, a lányom pedig Belgrádban, ahol egyetemre jár. Időként, ha meglátogatom apámat, megpróbálom felidézni az emlékeket, de azt mondja, ne tépjem fel a sebeket. Úgy fogadom el az életet, ahogy van. Közben egyre csak arra gondolok, hány családdal történt meg mindaz, ami velünk. Talán még az is, hogy az „ellenségek” felismerve egymás nyomorát, segítettek egymáson. Időként, ha hivatalos útra megyek, itt-ott találkozom olyannal, aki a szülőfalumból származik, és aki — hozzám hasonlóan — álmában biztosan az otthonát keresi — tekintet nélkül a nemzetiségére. Mert a háborúk után csak vesztesek vannak, bármilyen oldalon álltak is.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..