Középkorú férfi beszél őszintén, minden fenntartás nélkül arról, amiről úgy érzi, nincs a helyén. Nem tartja magát ezért felelősnek, hiszen minden tőle telhetőt megtett, hogy a család élete rendezett legyen.

— Talán a népes családom íratlan szabályai határozták meg a jellememet — mondja egy kissé nehézkesen, akadozva a férfi, beleizzadva a nagy igyekezetbe a mondanivalójával kapcsolatban. — A fene egye meg, otthon már napok óta készülök a beszélgetésre, mindent sorjában elgondoltam, és most úgy érzem, valahol elszakadt a szövegem fonala. Ne tudja meg, mekkora bátorságra volt szükségem ahhoz, hogy jelentkezzek a beszélgetésre, de a gondviselőt játszó apai nagynéni nem hagyott nyugton, szerinte én pontosan a rovatba illő, elrettentő példája vagyok a családfőnek. Hát, majd eldöntik az olvasók.

Hihetetlennek hangzik, de anyám tizenegy gyereket szült, ám csak nyolcan nőttünk fel, három fiú még babaként meghalt. Én az ötödik voltam, viszont azt mondják, már gyermekkoromban szerettem a rendet, és intézkedtem is a testvéreim között. Az apám aránylag fiatalon meghalt, a legfiatalabb öcsém még iskolába sem járt. Nem voltunk nagyon szegények, viszont elmaradottak igen: a szüleim számára a környezet véleményén, az íratlan szabályok betartásán kívül semmi más nem létezett. Valahogy én is így nőttem fel. A testvéreim — még a jóval idősebbek is — elfogadták, hogy én vagyok a „törzsfőnök”, különösen apa halála után, amikor az anyánknak is dolgoznia kellett, hiszen naponta több vekni kenyérre volt szüksége a családnak. Nem legénykedtem, mint a többi fiatal, ügyeltem a család erkölcsi tekintélyére, a három lánytestvérem viselkedésére, arra, hogy mindenből egyformán jusson mindannyiunknak. Egyszóval: igyekeztem betölteni a családfő szerepét, habár a szónak az értelmét még ma sem tudnám igazán meghatározni.

A katonaság után gyorsan megnősültem, viszont tele voltam lelkiismeret-furdalással, mert úgy éreztem, cserben hagytam a családomat. Rávettem a feleségemet, hogy maradjunk a szülői házban, így továbbra is szemmel tarthattam az otthoniakat. Sajnáltam az anyámat, ezért megbeszéltük, hogy hagyja ott a munkahelyét, én meg majd pluszmunkát vállalok, és minden rendben lesz. Az anyám gyorsan megszokta, hogy igazából semmiről sem kell gondoskodnia: a feleségem takarított, főzött, a létfenntartási költségeket teljes egészében én álltam.

A második fiunk születése után a feleségem megelégelte a cseléd szerepét, és külön akart válni. Megértettem, és igaza volt, hát vettünk egy telket, és önerőből felépült a kis házunk. Igen ám, de én nem akartam felügyelet nélkül hagyni a családomat, így két háztartásról gondoskodtam — minden tekintetben. Ennek az lett a következménye, hogy mindenhol megbomlott a fegyelem, hiszen két váltásban nem tudtam szigorúan kézben tartani mindkét család gyeplőjét. Ez a helyzet szinte minden alkalommal kihozott a sodromból. Úgy látszik, hiába magyaráztam a gyerekeimnek, az anyámnak, a feleségemnek meg az otthon maradt testvéreimnek, hogy dolgozni kell, illetve felelősséget vállalni minden tettünkért.

Mivel nem tudtam elviselni, ha valami nem volt rendben, sokszor — és egyre gyakrabban — végeztem el egyedül az összes munkát a ház körül. Igaz, ha nagyon kiborultam, néha oda is csaptam egy-két pofont annak, aki megérdemelte, ám ez is hiába volt. Eleinte sokat veszekedtünk a feleségemmel, a testvéreimmel, majd lassan elfásultam. Például ha a tél elmúltával burjánzani kezdett a paréj a kertben, eleinte csak példálóztam, hogy a kert szorgos kezeket hívogat. Viszont senki se értette meg a mondanivalómat, vagy legalábbis mindannyian elengedték a fülük mellett. Nem messze tőlünk él apám húga, aki kezdettől fogva igyekszik megértetni velem, hogy rosszak a nevelési módszereim. És ha meglátja, hogy éppen kimosott ruhát teregetek, azt mondja, engem intézetbe kell zárni. Higgye el, nem vagyok bolond, egyszerűen csak szeretem a rendet és azt, ha a család tagjai fegyelmezettek. Eleinte valóban megpróbáltam őket szépen, majd néha csúnyán is rendre tanítani, ám amikor azt láttam, hogy eredménytelenül, elkezdtem mindent egyedül elvégezni, ami zavart.

Most azon gondolkodom, hogy a május 1-jei ünnepek alatt itt az ideje, hogy kitisztítsam a szőnyegeket. Az idősebb lányom — aki férjnél volt, de elvált, és most itthon él az ötéves fiával — azt mondja, nem kell évente kétszer is szőnyeget mosni. Én viszont nem bírom elviselni, ha egy foltot látok rajta, a családom nőtagjait azonban ez egyáltalán nem idegesíti. Lassan leszoktam arról, hogy a családban valakit is valamire figyelmeztessek, inkább nekigyürkőzöm, és megcsinálom, amit kell. A múltkor már azt mondtam anyámnak, ne takarítsa ki a szobáját, viszont ha azt látja, hogy a plafonról lóg a pókháló, legalább vegye a kezébe a hosszú nyelű seprűt, és azt felemelve sétáljon egyet a szobában. Erre ő azt mondta, ettől felszökik a vérnyomása. Hát akkor legyen jó az a vérnyomás, majd én pókhálózok. Csak nehogy éppen akkor érjen hozzánk a nagynéni!

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com