Mottó: „A magyar népdal [...] benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket” (Kodály Zoltán).

Ennek apropójából elegyedtünk beszélgetésbe a távolságokat minimalizáló virtuális világ chat-/ csevelyprogramján keresztül. 

* A csókai fesztiválon minősítést kaptak azok a szólisták is, akik ezt igényelték. Esetedben több mint pozitív elbírálást adott a zsűri, amiért büszkék vagyunk reád. S lennék akkor is, ha kevesebb jutott volna! Személy szerint hogyan fogadtad ezt a kiértékelést?

— Nagyon örültem a díjnak. Számomra ez egy újabb bizonyíték arra, hogy szakmailag folyamatosan fejlődök. Persze ugyanúgy örültem volna akkor is, ha esetleg alacsonyabb fokozatot érek el.

* Egyetlen út megjárása sem képzelhető el mentorok, segítőkész emberek nélkül. Te kire támaszkodhattál eddig?

— Két tanárt emelnék ki. Az egyik a torontálvásárhelyi elemi iskolám immár nyugalmazott zenepedagógusa, Barbu Erzsébet tanárnő. Ő volt az, aki először tárta ki előttem a zene világába vezető kaput. Nagyon sokat köszönhetek neki, tőle tanultam az alapokat. A másik a jelenlegi énektanárnőm, Kanalas Zsófia, a Szabadkai Zeneiskola zenepedagógusa. Természetesen rengeteget köszönhetek a szüleimnek is, akik a kezdetektől szívvel-lélekkel mellettem voltak és támogattak. És tudom/érzem, tenni fogják ezt a továbbiakban is.

* Mit jelent számodra a (nép)zene, mellyel már zsenge gyermekkorod óta szoros kapcsolatban állsz?

— Magát a népzenét hétéves korom óta ízlelgetem. Noha a kezdetektől tizenegy esztendő múlt el csupán, bátran mondhatom, hogy a zene az, ami teljessé teszi az életemet. Máris úgy érzem, számomra nemcsak a személyes továbbképzés a magától értetődő feladat, de idővel a tanultak és a tapasztaltak megosztása is az utánam jövő fiatalabb nemzedékekkel. Egyik álmom kiscsoportokat tanítani odahaza, Torontálvásárhelyen.

* Gyakran szegezik az ember fiának/leányának azt a kérdést: mi leszel, ha egyszer csak, hoppá, nagy leszel? Zsenge tizenéves korodban, amikor legutóbb pendítettük meg ezt a témát, csak ennyit válaszoltál huncutkodóan: „Tanító néni, vagy fodrásznő, vagy énekesnő, esetleg valami más. Ezen én nem gondolkodtam! Hiszen még kicsi vagyok.” Vajon ma is ilyen választ kapna az ember?

— Igazából továbbra sem tudom, mivel is szeretnék pontosan foglalkozni, ha eljön egyszer az a pillanat, amikor majd erről is döntést kell hoznom. Az előbb felidézett, kislány koromban kapásból felsorolt szakmák közül azt hiszem, mégiscsak a tanári pálya áll hozzám a legközelebb. Annak minden szépségét és buktatóját egyaránt vállalva, mivel csak ilyen formában tudnám átadni az évek során belém plántált ismeretet, a népzene iránti ragaszkodást.

* Végezetül hadd kérdezzem meg, kicsoda is Petrec Teodóra?

— Egy átlagos, tizennyolc éves lánynak tartom magam. Szeretek szórakozni és a barátaimmal lenni. Emellett sokat tanulok, hogy ezzel is megalapozhassam a jövőmet. Úgy érzem, attól még nem lógok ki a sorból, hogy a mai modern zene mellett népzenét is hallgatok, amely műfajt nagyon szeretem. Általában azt hiszik az emberek, hogy a zenészeknek, énekeseknek könnyű életük van. Én ezt másképpen látom és tapasztalom. Vannak időszakok, amikor bizony sokallom a kötelező iskolai „fejadagokat”, de aztán megrázom magam, sóhajtva elmosolyodom, majd erőt merítek mindebből az elvégzendő feladataimhoz. Elvégre magam választottam ezt az utat. Remélem, nem tűnök beképzeltnek, de valóban kellemes érzéssel tölt el, amikor nemcsak a barátaim és a rokonaim köszönnek rám az utcán vagy ebben a virtuális világban, de olykor azok az ismerős ismeretlenek is, akik hajlékába tudtunkon kívül is bebocsáttatást kaptunk a magyar népzene mozgóképben és/vagy hangban rögzített dallamain keresztül. Ehhez azonban naprakész, kemény és önfeláldozó munkára is szükség van.