Az operettet értelmiségi divat nem szeretni, de ennek a divatnak azért megvannak az okai. Elsősorban talán a műfajhoz kötődő idejétmúlt éneklési technika idegenít el sokakat, másrészt az operettszínészek gyakran modoros játéka, meg egyáltalán: az operett túl erősen kötődik egy letűnt korhoz, nevezetesen a Monarchia Magyarországához. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a műfajt ma elsősorban a nosztalgia élteti.

Az operett legjobb esetben háromórányi elsöprő, önfeledt szórakozást kínál, tiszta formájában ennyit tud a műfaj. A kérdés, hogy kell-e megpróbálni ennél többet kihozni belőle. A kérdés nem költői.

Radoslav Milenković egyértelműen igennel válaszol. Érezhető, hogy a giccs ellen igyekszik dolgozni, hangsúlyozni a miliő külvárosiságát, a színészek (szerencsére) meg sem próbálkoznak a klasszikus énektechnikával.

Általában érezhető a törekvés, hogy közelebb hozza az 1920-as évekbeli darabot a mai közönséghez. Például áthelyezi a cselekményt az ötvenes-hatvanas évekbe, és ezt a zenében is igyekszik érvényesíteni, az előadás dalainak áthangszerelése egyébként az előadás jobb megoldásai közé tartozik, Klemm Dávid jó munkát végzett.

Alapjában rokonszenves ez az aktualizálási törekvés, ebben az operettben valóban vannak vagy lehetnének olyan konfliktusok, amelyek akár drámaivá is tehetnék, hiszen a történet középpontjában egy feltörekvő, fiatal és szép színésznő, Pünkösdi Kató áll, akibe beleszeret Tarpataky báró, egy öreg, gazdag mecénás. Katónak pedig választania kell fiatal, bohém, megbízhatatlan szerelme és az érvényesülés lehetőségét felvillantó báró között. Mindehhez jön egy külvárosi miliő is a józsefvárosiak képében.

Ezt a külvárosiságot egyébként annyira meglovagolták, hogy a beharangozó szövegben egyenesen neorealizmust emlegetnek. Csakhogy a neorealizmussal sehogy sem fér össze az egyébként jó színészekből álló szereplőgárdára általánosságban jellemző ripacskodás. A ripacskodás sem feltétlenül rossz, de ahhoz, hogy működjön, nagyon komolyan kell gondolni. Ez persze közhely, legalább akkora, mint hogy minden közhelynek van igazságalapja.

Itt sokszor nem gondolják komolyan. Mindenki profi, de a szórakoztatásnak valahogy nincs meg az a sodró, felszabadító lendülete, amely a ripacsságot vállalhatóvá teszi. Így a legizgalmasabbak ebben az operettben éppen a legkevésbé operettszerű figurák: Giricz Attila hihetően és bizony szerethetően alakítja az öreg Tarpataky bárót, Krizsán Szilvia pedig Kövecsesné, az öreg díva szerepében egyértelműen az előadás legjobbja, betétdala alatt néhány percre kiugróan erős atmoszférát teremt, valódi kapcsolatot a nézőtér és a színpad között. Furcsa és jellemző erre az előadásra, hogy ez a dal (Tanulj meg, fiacskám, komédiázni) nem is az operettből származik, viszont kiválóan illeszkedik bele. Emellett az In der Josefstadt című dal eredeti gügyeségét kiforgató keretjátékkal közösen a darabnak egy olyan értelmezését adja, vagy inkább sejteti meg, amelyben a józsefvárosi prolik sem „bogaras, de azért mégiscsak szent szegények”.

Érdekes megoldás, hogy a főszerepet, Pünkösdi Katót Orlovity Sztaniszlava negyedéves színészhallgató alakítja. Egyszerre bátor és logikus szereposztás: ahogyan a darab hőse, Pünkösdi Kató, úgy ő is most kezdi színészi pályáját. Noha nem vall szégyent, azért sajnos még korai volt neki ez a feladat. Sok jó pillanata van, viszont ezek között (különösen az előadás első felvonásában) vannak jelenetek, ahol nem olyan hihető a játéka, nem olyan erős a jelenléte, ahogyan az egy főszereplőtől elvárható.

Összességében az egész előadás olyan, mintha a társulatra (és a rendezőre) ráerőszakolták volna ezt az operettet, és megpróbálták volna „menteni a menthetőt”. A fura az, hogy részben sikerrel jártak, de az előadás mégsem lett elég jó. Nem tudom eldönteni, hogy túl keveset változtattak, vagy túl sokat. Ha kevesebbet módosítanak, talán koherensebb lett volna. Ha többet, már nem lehetett volna a plakátra kiírni, hogy Csókos asszony.