Török István elmesélte, még az év elején a Bíró-évforduló kapcsán jutott eszébe, hogy emléktárlatot szervezzen, és akkor kezdtek körvonalazódni magának a lebonyolításnak a részletei is. Felmerült, kinek van képe a művésztől, illetve ezzel együtt ki tudna mesélni róla, hiszen akinek képe van tőle, majdnem mind ismerte személyesen is. Szalma neve pedig azután merült fel, hogy a városi könyvtárban halálának tizedik évfordulójára rendeztek egy tárlatot — hozzá ugyanis más szálon is kötődik a negyven éve elhunyt művész. Bíró Miklós tudniillik alapító tagja volt a Csurgói Ifjúsági Művésztelepnek. Abban az időben Csurgó-díjat is alapítottak a tagok. Mivel pénzjutalmat nem tudtak adni, a nyeremény abból állt, hogy a fiatal díjazott egy hetet tölthetett el a művésztelepen. Slavko Matković volt az első, aki a díjat megkapta, majd következett Szalma Laci is.

— Valamit nyilván megindíthattunk bennük a művésztelepen, mert néhány évvel később, 1969-ben megalapították a Bosch + Bosch képzőművészeti csoportot — fejtette ki Török, aki szerint a két alkotóra való együttes megemlékezés már csak ezért is indokolt.

A kiállítás szervezése már jóval korábban, a hagyaték felkutatásával elkezdődött. Így merült fel többek között azoknak a neve, akik néhány szót is szóltak az egybegyűltekhez.

Biacsi Antal, a Hét Nap egykori főszerkesztője elmondta, a két néhai barát képzőművészeti csoportok alapítója volt, illetve tagja és rendszeres látogatója az itthoni, valamint a külföldi alkotótáboroknak, nagy szerelmese a rajzolásnak és a festésnek, s az alkotásban találta meg az élet értelmét.

— Serdülő ifjúkori szárnybontogatás után csoportos és egyéni tárlatok fémjelzik árnyékvilági útjukat. Ebből kevesebb jutott Bíró Miklósnak, több Szalma Lászlónak. Az előbbi ígéretes tehetségét vitte a másvilágra. Az utóbbi, aki műszaki szerkesztőként évekig meghatározó személyisége volt a Hét Napnak, alkotói delén hagyott itt bennünket. Mert az értékes emberek mindig korán távoznak — mondta Biacsi.

Mile Tasić képzőművészeti kritikus arról beszélt, hogy Bíró és Szalma mindketten meghatározó egyéniségek voltak a képzőművészeti közegben, és nyomot hagytak a városban.
— Amikor ilyen távlatból vizsgáljuk az alkotótevékenységüket, ezek a művek ekkor kapnak igazi jelentőséget. Minél régebb óta emlékezünk rájuk, annál értékesebbek számunkra, annál jobban érezzük, miért fontosak nekünk. Éppen ezért nem szabad elfelejtenünk őket, meg kell becsülnünk az ilyen értékes alkotóinkat — figyelmeztetett Tasić.

Az esten egy diáklány Kerekes Sándornak a művészkollégái emlékére írt versét is felolvasta.

Dudás Károly, a Hét Nap korábbi főszerkesztője is sorokba rendezte gondolatait, emlékeit a néhai művészekről, mondván: alkotásaik fölülmúlhatatlan varázslatra képesek, hiszen visszapörgetik az időt azokra az évtizedekre, amikor a művek születtek.

— Bíró Miklós ideges, intuitív vonalaival az örökkévaló Szabadka mindennapi életét fodrozza ki, szövi valami mássá, tisztábbá, mint amilyen. Miközben nézzük, csodáljuk, egyöntetűen állapítjuk meg, hogy ezek az elhízott, kedves, kancsal kurvák, eszeveszetten száguldó motorosok, döcögő biciklisták, büszke fagylaltárusok, gesztenyesütők, falábú köszörűsök mind külön szociológiai vagy pszichológiai tanulmányt érdemelnének. Mintha Bíró Miklós a rajzai elkészítése közben mindig nagyon sietett volna. Mintha pontosan tudta volna, hogy már nem sok ideje van hátra. És e gondolat mentén, a képek varázsereje által most egy kicsit errefelé jövünk az időben, és máris ott rajzol Szalma László, készíti időálló kollázsait a Hét Nap címoldala számára, mely kollázsok által ő minden áldott héten ezrek számára rendezhetett tárlatot. És szinte megszállottan rajzolja Orwell hőseit, akik az ő saját hősei is lettek, és halhatatlan közös hősünket, a kis herceget, akinek annyira megtetszhetett a mű, hogy Szalma Laci barátunkat meghívta magához tartós vendégségbe. Csak a képek maradnak itt, az emlékezetben és a falainkon, valami ismeretlen emberek falán. Általuk vannak itt, most is, közöttünk.