* Hogyan fogadta a kitüntetést.
— Az indoklásban első helyen a családpasztorálást, a családdal való foglalkozást, a karitatív munka szervezését említik, és nemcsak engem tüntettek ki, hanem velem együtt egy csoport embert is. Egyebek között ezért érintett nagyon kellemesen az elismerés híre. Igaz ugyan, hogy rivaldafénybe én kerültem, de a házas hétvégéken, a nagycsaládos mozgalomban, a Hit és Fény Közösség munkájában nagyon sokan részt vesznek. Való igaz, hogy mind a három esetében az én ötletem volt, hogy ezeket a mozgalmakat a Vajdaságban is meghonosítsuk, de örömömre szolgál, hogy egyik sem maradt zentai jellegű, és nem szűkült le egyetlen plébániára vagy felekezetre. Én időközben mindegyikből kihúzódtam egy kicsit, de a háttérben folyamatosan ott vagyok.

* Az Ön plébániáján már huzamosabb ideje számos karitatív tevékenység zajlik. Miért tartotta fontosnak az elindításukat?
— Ezt sohasem terveztem, de valahogy rajtunk maradt. Korábban is voltak akciók: itt, a Kis Szent Teréz-plébánián az asszonyok takarókat kötöttek Teréz anyának a leprások részére. Később polgári jótékonysági szervezetként létrejött a Vox Humana, engem is meghívtak az alakuló ülésre, és bekerültem a helyi vezetőségbe. A szervezet munkája egy idő után sajnos ellehetetlenült, és a kezdeményezés a Caritasra maradt. Mi azonban nem adtuk fel, jelenleg is folytatjuk a megkezdett tevékenységet. Az első nagy akció a csomagosztás volt Zentán és a környező falvakban, aztán jött a gyógyszerosztás, amire azt mondták, a plébánián lesz a legbiztonságosabb helyen. Akkor még lehetett gyógyszereket behozni. A vendégszobában rendeztük be a gyógyszertárat, és a munkában részt vevő orvosok, gyógyszerészek, ápolónők 80-100 receptet is kezeltek naponta.
Az önkormányzat kérésére még a Vox Humana idejében elkezdtük a népkonyha működtetését, elsősorban az iskolás diákok étkeztetésére, de aztán ez is ránk hárult. Jelenleg több mint 500 adag egytálételt osztunk ki naponta.
Ausztriából jött az ötlet, hogy az állam meg a linzi Caritas együttesen támogathatná a házi ápolást, a betegek otthoni gondozását. A kezdeményezést rövidebb időre tervezték, de mind a mai napig él. Az alkalmazottak a szabadkai püspökségi Caritas közvetítésével kapják a bérüket. Négy személy fizetését tudják biztosítani, de a több mint száz betegre legalább nyolcan kellenének, hogy hetente egyszer-kétszer eljussanak mindenkihez. 
Szintén a linzi Caritas elképzelése volt, hogy az osztrák nyugdíjasok támogassák az itteni nyugdíjasokat. Ausztriában a médiában népszerűsítették a kezdeményezést, és egy év alatt 20-25 ezer eurót gyűjtöttek össze. A programra pályázni lehetett, és mi nyertük meg. Ebből indítottuk el az idős és magányos személyek napközijét, de az eszközeink körülbelül két évre voltak elegendőek. A napközi most a szociális védelmi központban működik, ahol szintén négy alkalmazottunk van. Időközben kaptunk egy kombit is, így megoldódott a nehezebben mozgó, távolabb lakó idős személyek szállítása a napi foglalkozásra. Ők is száznál többen vannak és a mi konyhánkról étkeznek, de nem egytálételt, hanem komplett ebédet kapnak.
Nagy és kiterjedt akciónk a kórházi ágyak, kerekes székek, járókeretek, mankók, szobavécék kikölcsönzése az otthon fekvő betegeknek. Sajnos, az igény hatalmas, hosszú a várólista. Szintén folyamatos plébániánkon a ruhaosztás. Használt ruhát a szabadkai Caritas által is behozhatunk, de helyben is sokat kapunk. Egész ruharaktárunk van, jó időben kirakjuk a kínálatot az udvarban lévő padokra, és a betérők válogathatnak belőlük. Nagyon sok gyermekholmit osztunk szét, időnként bútorokat, háztartási berendezést is, ha valaki újat vásárol és a régit nekünk adja vagy ránk hagyja. Számon tartjuk a szegény családokat, tudjuk, mikor születik gyermek, olyankor babaholmit, pelenkát, babakocsit juttatunk nekik.      
A nürnbergi Gute Nach-richt nevű kis segélyszervezet nemcsak a konyhánkat, hanem néhány személyt is támogat, például felvállalja a gyógykezelésüket. Nagy segítség volt az is, amikor korábban a lisztérzékeny gyermekek speciális étrendjét pénzelte, jelenleg a legszegényebb kisgyermekes családokat karolta fel. Októbertől áprilisig a kisgyermekek számától függően naponta egy-két kenyeret, tejet kapnak.

* Csak megjegyezném, hogy nem minden plébánián foglalkoznak ennyi mindennel.
— Az anyagiakat nagyon nehéz folyamatosan biztosítani, de ha elkezdtük, és kialakult az önkéntesek csapata, nem hagyhatjuk abba. Én egyébként így nőttem fel. Anyámnak, Isten nyugosztalja, mindig voltak védencei, betegek, magányos emberek. Mi nagyon szegényen éltünk, a világháború mindenünket elvitte, még azt a tanyát is Horgos és Martonos között, ahol laktunk. Egy karkosárral jöttünk Zentára, aztán visszamentünk Kanizsára… De ha az utcára került valaki, befogadtuk, amíg meg nem oldotta a helyzetét. Nekünk sem volt sok, de jutott a rászorulóknak is. Ezt az életmódot láttam gyermekkoromtól kezdve. Hadd mondjam el, mennyire jól éreztem magam Adorjánon, kisdiák koromban örök csavargó voltam, a Tisza jelentette számomra az életet. Később, amikor Zágrábban tanultam, leginkább azok a plébániák tetszettek, ahol nagy volt a nyüzsgés. Amikor arról volt szó, hogy Zentára kerülök, arra gondoltam, itt több fiatallal lehet foglalkozni. Jelenleg a családpasztorálást említeném, ugyanis négy-öt családcsoportom van, amelyhez eljárok, együtt imádkozunk, beszélgetünk, kérdéseket tárgyalunk meg.

* Zentán már huzamosabb ideje folyamatos a népkonyha munkája, nincsenek időszakos szünetei, mint más községekben. Hogyan sikerült ezt megvalósítani?
— Ezt szinte csak az egyház tudja felvállalni, hiszen, ha megrekedünk, megoldjuk, máshol nincs ekkora összefogás. A feladat nem könnyű, a pályázatoknak, segélyeknek óriási az átfutási idejük. Szerencsére az önkormányzat minden hónapban támogat minket, évente egyszer a dohánygyár is, a cukorgyár cukrot ad nekünk, a privát személyektől terményeket kapunk, ingyen, vagy aprópénzért. Hatalmas segítség, hogy van három-négy partnerünk, akik hosszú ideig hajlandóak várni a kifizetésre.
Visszatérve a kitüntetésre, még egyszer hangsúlyozom, én csak szervező vagyok, de itt egy nagy csapat dolgozik, sokan közülük kezdettől fogva velünk vannak, és pénzt sem kapnak. Sok ember áldozatkész munkáján múlik a siker, valamennyiüknek részük van a Lovagkeresztben.

* Plébános úr, Önnek, jelképesen szólva, még egy nagy feladata van: az Emléktemplom befejezése.
— Az Emléktemplomot 1997-ben, az önkormányzat ötlete és kezdeményezése nyomán a zentai csata 300. évfordulójára kezdték el építeni. Felvállaltuk, de nem haladt olyan ütemben, ahogyan szerettük volna, akadozott a munka, megállt, hosszú ideig szünetelt. A hívek az épület alapjait társadalmi munkában ásták ki, a beruházás megkezdését pedig a helybéli és a külföldön élő magánszemélyek adományai tették lehetővé. Nagyon sokat segített egy németországi iskolatársam, pap barátom a falak felhúzásában, a rézborítás megvásárlásában. Egyébként a falak külső vakolása már befejeződött volna, ha kedvezőbb az időjárás.
Időközben épül a bogarasi templom is, a testvértelepülések összefogásával sikerült megvásárolni a tetőszerkezet faanyagát. Remélem, ha nem fejezzük is be teljesen, az idén sikerül használatba venni mindkét templomot. Jó lenne valahonnan még arra is pénzt találni, hogy az Emléktemplomot be is kerítsük, mert fennáll annak veszélye, hogy amíg mi építünk, addig mások bontanak. Bizonyos személyek ugyanis már kétszer megkezdték a rézcsatorna leszerelését.
A kínálkozó lehetőségeket igyekszünk kihasználni. Felsőhegyen is van egy félig tető alatt lévő közösségi ház, amelynek a befejezésére nagy szükség volna, mert ott is igényelnék az öregek napközis tartózkodását. Azt látom, hogy néhány magányos, idős személy teljesen kivirágzik attól, hogy társaságban van, hogy foglalkoznak vele és van kivel beszélgetnie. 
•
„Gyertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokotokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam és adtatok ennem... Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”
(Mt 25, 31-46.)