Nem a hely, hanem a család teszi boldoggá az embert

Nem a hely, hanem a család teszi boldoggá az embert

Amikor Feketetó után rátérünk az Egyházaskérre vezető, rendkívül rossz állapotban levő keskeny betoncsíkra, arra gondolok, amit úti célunkról tudok, illetve hallottam: ha nem történik valami csoda, akkor az észak-bánáti körzetben, Csóka községben található falu — annyi más társához hasonlóan — lassan elnéptelenedik.

Lakosságának száma a valamikori 1300-ról 200 fő alá csökkent, óvodája már korábban, iskolája a tavalyi tanév végén zárta be kapuját. Csakhogy mi most egy jó hír apropójából kerekedtünk fel, és autóztunk egy hideg, szeles napon a román határ közelében levő településre.


Fotó: Szabó Attila

Egyházaskéren egyetlen emberrel sem lehet beszélgetni anélkül, hogy szóba ne kerüljön a kitörési lehetőségként emlegetett tavaszi fokhagyma. Így van ez a Vízhányó és a Nikolić családban is, de mi most elsősorban azért jöttünk, hogy megnézzünk egy tündéri, nem egészen öt hónapos babát, a kis Dorinát.

Fotó: Cseszkó József

Vízhányó Dániel és Mária kislánya, aki tavaly augusztusban örvendeztette meg a szüleit, azért nevezetes, mert Egyházaskéren öt éve nem született gyermek. Az előző baba, a most már hatéves Kristóf ugyanis 2011 januárjában csodálkozott rá a világra. Ő a Nikolić család második gyermeke, anyukája, Csilla pedig Dániel testvére. Így a nagymamával, Vízhányó Rózsával most már nyolcan élnek a főutcán levő tágas házban. A két anyuka, Marika és Csilla ült le velünk beszélgetni.    

— Egyházaskéren 185-en laknak, sajnos főleg idősebb személyek, de van hat egyetemi hallgatónk, hat középiskolásunk, nyolc általános iskolásunk, egy óvodásunk és a kis Dorina — sorolta Nikolić Csilla, aki egyúttal a falu elnöke is. — Mivel már sem óvodánk, sem iskolánk, az én Kristóf fiam a szomszédos Feketetóra jár oviba, az általános iskolások pedig a 28 kilométerre levő Csókára, mivel Feketetón is csak alsós tagozatok működnek. Tavaly júniusban három negyedikes fiúval búcsúztattuk a tanévet, és mivel nincs utánpótlás, bezárt az iskolánk. Feketetón hét ovis gyermek van, de az ősszel csak Kristóf indul iskolába, vagyis ő lesz az egyetlen elsős. A falunkban két bolt működik, az orvos hetente kétszer jön Csókáról, misét havonta kétszer tartanak a templomban.

Marika, Rózsa néni, Csilla és a kis Dorina (Fotó: Szabó Attila)

— Lennének itt gyerekek, de a fiúk, ha megnősülnek, nem hozzák el ide az asszonyt, hanem ők költöznek el a feleségük lakhelyére — kezdett bele a saját történetébe Marika. — Én Csókáról jöttem ide férjhez, és nekem is sokan mondták, hogy jól gondoljam át. De én nagyon jól érzem itt magam. Egyébként ezen a nyáron két lakodalom lesz a faluban, és van egy várandós anyuka is. Jó lenne majd Dorinának egy-két játszótárs. Danival 2000 óta vagyunk együtt, tavaly esküdtünk meg. Régóta vágyódtunk gyermek után, ha minden úgy alakult volna, ahogy terveztük, akkor a lányunk már akár tizenéves is lehetne. Amikor kiderült, hogy babát várunk, a párom azt ajánlotta, vegyünk Csókán vagy Zentán házat, és majd inkább ő utazik mindennap ide, hogy művelje a földeket, vezesse a családi gazdaságot. Ezen elgondolkoztunk, de végül úgy döntöttünk, nem megyünk sehova, inkább rendbe hozzuk a nagyszülők házát, mely valójában egy tanya a falu bejáratánál. Nagy renoválást végeztünk, az épületet átalakítottuk az igényeinknek megfelelően, de még nem költöztünk be. Egyrészt azért, mert Dorina hamarabb érkezett, másrészt pedig úgy terveztük, hogy majd a kinti munkák befejezése után költözünk. Aztán jöttek az ünnepek, és itt maradtunk a családdal. A téli időszakban az asszonyok is jobban ráérnek, segítenek nekem babázni. Talán majd a tavasztól élünk a saját házunkban, de akkor is sokat leszünk itt. Engem nem a hely tesz boldoggá, mert számomra az a fontos, kivel élek. Innen is mindenhova el tudunk jutni, beülünk az autóba, és megyünk. Egyáltalán nem érzem, hogy másokhoz képest hátrányos helyzetben volnék csak azért, mert itt lakom. Külföldre biztosan nem mennénk, hiszen a férjem szülei a gazdaság megteremtésével megalapozták a család jövőjét. Tavaly, Dorina születésekor 38 éves voltam, de ő nagy lendületet adott nekünk, és szeretnénk neki kistestvért is adni — mesélte Marika, majd a sógornője vette át a szót.            

Kristóf és Dorina (Fotó: Szabó Attila)

— Mi a férjemmel 1994-ben kerültünk össze, el akartunk költözni, de az édesapám ezt nem szerette volna. Mindig azt mondta, együtt többre visszük. Később mégiscsak vettünk házat itt, a faluban, el is költöztünk, de mégis visszajöttünk. Mindig volt valami, ami miatt itt kellett lennem. Anyut megműtötték, aztán 2008-ban apu meghalt, amit mindannyian nagyon nehezen dolgoztunk fel, majd várandós lettem Kristóffal. Most üresen áll a házunk, talán a nagylányunké lesz. Edina befejezte a középiskolát, de nem akart továbbtanulni, egyelőre velünk él, dolgozik a családdal, a fiúja is falubeli. Ha összekerülnek, ők sem mennek el. A mi gazdaságunk az egész család számára megélhetést nyújt. Földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozunk. Vannak teheneink, bikáink, borjúink, birkáink, disznóink, több növényt termesztünk, például tavaszi fokhagymát is, mint mindenki a faluban. A fokhagyma rengeteg munkát igényel, szinte mindent kézzel kell végezni. Ilyenkor már kezdik pucolni, és amint az idő megengedi, indul az ültetés. Kézzel, gerezdenként rakjuk a földbe. A gépesítés nem igazán vált be, mert a gép nem tud függőlegesen ültetni, ezért körte alakú lesz a termés, viszont a mi fokhagymánk a szép kerek formájáról híres. Szedés idején ekével alászántunk, csomókba kötjük, fel-, majd otthon ledobáljuk a kocsiról, és megtisztítjuk. Ez mind sokba kerül, de ha ilyen jó ára van, mint most, akkor megéri. Viszonteladók vásárolják fel, valószínűleg ők is keresnek rajta, csak éppen nem dolgoznak vele.

Kristóf és Csilla (Fotó: Szabó Attila)

Hazafelé Marika mondatai csengenek a fülemben: — Engem az nem tenne szerencséssé, ha kinéznék az ablakon, és Budapestet látnám, de olyan valaki lenne mellettem, akivel nem vagyok boldog. Én Danit és ezt az életet választottam. Ha kimegyek az udvarra vagy az utcára, itt is szép látvány tárul elém, a végtelen szántóföldek, melyek minden évszakban más-más látványt nyújtanak.


Fotó: Szabó Attila

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A fejlődés útján haladva
Riport
Facebook

Támogatóink