Szabadkán vette át a Magyar Érdemrend középkeresztjét dr. Bogner István nyugalmazott egyetemi tanár. Térségünk neves kutatója a díjat a többi közt a délvidéki magyarság oktatása terén végzett munkája, a humanitárius tevékenysége, valamint az 1944—45-ös délvidéki magyar áldozatok emlékének megőrzéséért tett erőfeszítései elismeréseként kapta.
* Munkásságát Magyarország rangos állami kitüntetéssel honorálta. Milyen érzések fogalmazódtak meg önben az elismerés átvétele után?
— Először is nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy egyáltalán ki akarnak tüntetni. A főkonzul úr értesített, hogy előterjesztettek a díjra. Én már akkor azt mondtam, hogy számomra már az is elismerés, hogy előterjesztettek, mivel úgy érzem, én csupán azt tettem az életemben, amit minden rendes magyar embernek tennie kell: szeretni a saját nemzetét, becsületesen élni, igyekezni megőrizni a családja emlékét, és ha lehet, betartani a tízparancsolatot. Szóval, nem éreztem, hogy ezért külön ki kellene tüntetni engemet. Meglepődtem, egy kissé meg is illetődtem, amikor Budapestről, az államfői hivatalból megérkezett a hivatalos értesítés. A kitüntetést Áder János köztársasági elnök látta el kézjegyével, és Orbán Viktor miniszterelnök ellenjegyezte. Az elismerés természetesen minden embernek jólesik.
Szabó Attila felvétele
* Az 1944. évi események, a délvidéki magyarság tragédiája meghatározó, tragikus pontja a családja történetének. Mindez az egész életét befolyásolta?
— Igen, a sorsom valójában abban az időszakban pecsételődött meg. Pontosabban 1944. október 17-én, amikor az édesapámat elvitték a partizánok, és másnap kiraktak bennünket a lakásunkból. A diákéveim nagyon nehezek voltak, anyagi gondokkal küszködtünk, édesanyámat pedig sehova sem vették fel dolgozni. Az állam szerint ugyanis egy „háborús bűnös” felesége nem kaphatott tanítói állást. Hosszú-hosszú éveken át viseltük magunkon a „pecsétet”, hogy bűnösök vagyunk. Egyesek ezt az iskolában is éreztették velem. De hozzá kell tennem, hogy voltak jó emberek is, akik segítettek, sőt, a tanáraim között is akadtak olyanok, akik a folyosón a vállamra tették a kezüket, és azt mondták: „Ismertem édesapádat, nagyon rendes ember volt, igyekezz te is olyan lenni!” Bennünk édesanyám tartotta a lelket, ő igyekezett mindent elmondani nekünk. Az áldozatok hozzátartozói között egyébként tapasztalható volt egy bizonyos összetartás. A rendszerváltás után egyre több helyen lehetett megemlékezéseket tartani, a zentaiak majdnem mindegyikén ott voltam. Ezáltal szinte belesodródtam a Kegyeleti Bizottság munkájába. A többi közt ennek a bizottságnak, illetve nekünk kell ezeket a tragikus emlékeket megőriznünk, illetve évről évre felhívnunk rájuk az emberek figyelmét.
* Hosszú évekig folytatott humanitárius tevékenységet a délvidéki Vox Humana egyesületben. Feltételezem, hogy a segítőkészség is összefügg a történelmi tragédiával. Az ilyen események ugyanis vélhetően arra ösztönzik a túlélőket, hogy — ellentétben a gyilkosokkal — jó emberré váljanak.
— Engem így neveltek. Ha tudtunk, akkor mindig segítettünk másokon. Talán ezért is kértek fel egykoron a Vox Humana humanitárius civil szervezet szabadkai tagozatának vezetésére. Az évek során többtonnányi élelmiszert és ruhaneműt osztottunk szét a lakosság körében. Olyan is volt, hogy négy teherautó érkezett tele élelmiszerrel, és havas esőben kellett kirakodnunk.
* Értékes nyelvtanári munkásság is fűződik a nevéhez. Mennyit változott a pedagógusi pálya az évtizedek során? Mi az, ami régen jó volt, most pedig rossz, és fordítva?
— Általában minden a politikai helyzettől függ. Ezt egy konkrét példával szeretném illusztrálni: Egykor minden tanügyben dolgozót igyekeztek becsalni a pártba, nekem azonban ezt sikerült elkerülnöm. Előbb a magiszteri munkám elvégzésére, majd a doktorátusomra hivatkoztam, vagyis azt mondtam, hogy ezek miatt nem tudom vállalni a pártaktivitást. Emiatt a későbbiekben nagyon kellett vigyáznom. Nem lehetett bármit gondolni vagy mondani. Előfordult, hogy azért részesítettek osztályfőnöki megrovásban egy kislányt, mert az iskolában egy olyan arany nyakláncot viselt, amelyen kereszt volt. A rendszerváltozás után azonban egyesek, akik annak idején még feljelentgették a polgártársaikat, száznyolcvan fokos fordulatot vettek. Egy egykori párttag és iskolaigazgató például a karácsonyi ünnepek idején meghívott engem és egy teológust, hogy a karácsony jelentőségéről tartsunk előadást a tanári karnak. Nagyot fordult tehát a világ, és éppen ezt a nagyobb szabadságot tartom manapság jónak. Az utóbbi évtizedekben sokkal nyíltabban és őszintébben lehet beszélni a hallgatókkal mind vallási, mind világi kérdésekről.
* Tavaly jelent meg az ön által szerkesztett Mementó című könyv, mely az 1944. évi eseményekkel foglalkozik. Mondana valamit a tartalmáról, illetve a társszerzőkről?
— Ez a könyvem valójában az előző kötetek negyedik, bővített kiadása. Noha az is igaz, hogy ez a kiadvány lényegesen eltér az előzőektől. A tavaly megjelent könyvbe Szabadka történetét is beiktattam. Erre a munkára dr. Mészáros Zoltánt kértem fel. Ő egy rövid tanulmányt készített a város helyzetéről a második világháborúban. Én konkrétan a partizánok tevékenységéről írtam, pontosabban arról, hogyan szállták meg a várost, és hogyan hurcolták el az áldozatokat. A könyv fontos része emellett az áldozatok névsora is, mely évről évre bővül. Az első kötetekben még ötszáz áldozatról írtunk, a legújabban viszont már kilencszáz felett van ez a szám. Én és a társzerzők egyébként ezekben a könyvekben csak megemlékezünk az áldozatokról, az aprólékos történészi munkát meghagyjuk a történészeknek, illetve a különféle történelmi bizottságoknak. Nekünk a kegyelet a lényeg!