Négyezer sörcímke

Négyezer sörcímke

A zentai Döme Zoltán, akit a közeli és távoli ismerősei egyaránt Bimbónak szólítanak, sörcímkéket gyűjt.

Ez is köztudomású róla, hiszen ha szóba kerül, hogy valaki utazni készül, megkéri, hozzon neki címkét. Nem válogat, elfogadja leáztatva, illetve az üveggel együtt, mely lehet üres, de akár teli is.

Hogy Bimbó mióta és miért hódol ennek a szenvedélyének, és hány címke gazdagítja a gyűjteményét, az a beszélgetésünk kezdetén kiderült.

— Tizenöt éves korom óta gyűjtöm a címkéket, vagyis harminchárom éve. Egészen pontosan azóta, amióta alkoholt fogyasztok. Persze csak kis mennyiségben, amit fontos hangsúlyozni, nehogy bárki is azt gondolja rólam, alkoholista vagyok. A folyamat amolyan férfivirtusból indult. Akkoriban jártunk a Szegedi Ifjúsági Napokra, és mivel nyár volt, a sört hűtve kaptuk. A nedvesség lecsapódott, lepergett az üvegről a címke, hazahoztuk, és mutogattuk a többieknek, meg dicsekedtünk is, hogy mennyi sört ittunk meg. A tudatosság csak később jelent meg, és most már mintegy négyezer különböző sörcímkém van. Ez a nagy kivándorlási láz nekem abból a szempontból kedvez, hogy rengeteg barátom él külföldön, ismerik a szenvedélyemet, ezért ha jönnek haza, hoznak nekem sört vagy csak címkét. Igaz, manapság a dobozos sörök kedveltebbek, mint az üvegesek, viszont a dobozokat nem gyűjtöm, mert sok helyet foglalnának el. A leáztatott és megszárított címkéket előbb borítékban préselem, majd országok szerint szétválogatva „albumokba” — egyszerű, kis formátumú füzetekbe — ragasztom. Így egy nem túl nagy papírdobozban elfér az egész, aminek a feleségem is örül. Nekem tetszik ez a hobbi, és bevallom, sokáig azt hittem, mások nem gyűjtik, csak én. Aztán az internet világában kiderült, nem vagyok egyedül. Némelyek a vignettákat, mások a söröskupakokat, esetleg a söralátéteket, a söröspoharakat gyűjtik, illetve mindent, ami a sörrel kapcsolatos. Én nem vagyok fanatikus, nem költök hatalmas összegeket a kedvtelésemre, előfordul, hogy hónapokig hozzá sem nyúlok az egészhez. A címkék nagy többségét saját kezűleg áztattam, mert én azt élvezem a legjobban, hogy szüttyögök vele. Van egy nagy vödröm, teleengedem vízzel, belerakom az üvegeket, és várok. Van, ami tíz perc alatt leázik, ám olyanok is akadnak, amelyek egy hét után sem válnak el az üvegről. Ezeket sem dobom ki, egy szekrényben tárolom a makacs palackokat. Az a legjobb meglepetés számomra, amikor valaki takarítja a padlást vagy a kamrát, talál régi sörösüvegeket, és ideadja. Azok valóban ritka példányok, mert alkalmanként akár már húsz-harminc éve porosodtak egy elfelejtett zugban. Hogy mit csinálok az üres üvegekkel? Ha kinézel az ablakon, láthatod, mert itt vannak az udvarban, ládákban felhalmozva. Biomosással tisztítom őket, vagyis áznak az esőben. Osztogatom fűnek-fának, ha valakinek szüksége van rájuk, számolatlanul viheti tőlem. Talán poharakat kellene csinálni vagy csináltatni belőlük, ezt még nem találtam ki.

* Azt mondod, hogy a négyezer címke között nincs két azonos, mindegyik másmilyen?

— Igen is, meg nem is. Például a Jelen sörnek számos címkeváltozata létezik, nálam is megtalálható legalább harminc. Nemrégiben kaptam Ausztráliából egy Jelen-címkét, ugyanolyan, mint az itthoni, viszont angolul áll rajta minden. Emellett vannak hibás sörcímkéim is, meg olyan, amelyre rá van írva, hogy csak belső használatra. A legrégibb a ’70-es évekből származik, ez volt a becsei YU pivo, még a bikinis nő előtt, melyre bizonyára sokan emlékeznek. Egyébként szerveznek cserenapokat és -börzéket, én azonban még egyen sem voltam. A sörgyáraknak sem szoktam írni, hogy küldjenek címkéket, legfeljebb a neten cserélek. A világháló segítségével rengeteg példányt rendelhetnék, ám nekem az úgy nem kihívás. Mi abban az érdekes? Én amit kinézek magamnak, azt vagy megveszem, vagy előbb-utóbb hozzám kerül. Türelmes vagyok, kivárom. Ha sört akarok inni, akkor olyan terméket választok a boltban, amely még hiányzik a kollekciómból. Mindig van valami új, mostanában kezdenek elterjedni a kézművessörök, habár azok elég drágák. És, bevallom, annyira nem is ízlenek. Azt hiszem, eddig két olyan sör volt az életemben, amelyet annyira rossznak találtam, hogy kiöntöttem. Az egyik egy belga kókuszos, a másik pedig egy németországi bodzás. Ezt a kettőt tehát kidobtam, a többit viszont leerőltettem, még akkor is, ha nem ízlett. Egyébként a technológia, a sör előállítási módszere sem érdekel, csak a címke. Pontosabban a félliteres, esetleg a három- vagy a hatdecis üvegek címkéi. Ja, és sokkal kevesebb sört fogyasztok, mint azt bárki gondolná, mert egyedül nem szeretek inni. Amikor már sok felhalmozódik, szólok a barátoknak, és megisszuk közösen. Nem tudom, ez a gyűjtemény nagynak számít-e, vagy kicsinek, de én órákon át képes vagyok rendezgetni, nézegetni. Sokszor a feleségemnek beszélek róla, akit nem igazán érdekel a téma, ám mégis meghallgat. Soha nem számoltam össze, hogy harminc év alatt mennyit költöttem a hobbimra, viszont szerintem nem túl sokat, hiszen nem naponta vásárolom az újabbnál újabb söröket. Rohan ez a hülye világ, soha nem érünk rá, én is inkább télen fordítok több időt erre a foglalatosságra. Nyáron fogyasztom a seritalt, leáztatom és félreteszem a címkéket, aztán a hideg beálltával, amikor korán sötétedik, ülök a szobában, és rakosgatom, válogatom a szerzeményeimet. Azt tervezem, hogy minden egyes címkét lefényképezek, és zenével kiegészítve felteszem a világhálóra, mert csak így tudom megosztani másokkal is.

Döme Zoltán — Bimbó különlegességnek tartja azt a zsiráfos címkét, amelyről senki sem gondolná, hogy a hozzá tartozó sört Budapesten palackozták. A kedvence viszont egy háromliteres, csatos üveg, melyről eddig még nem sikerült leáztatnia a címkét. Pedig a flakont vissza kellene adni a tulajdonosának.    


A szerző és a gyűjtő felvételei

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink