Beteg kisbaba segítséget kér, nem pénzt! - ezzel a megjelöléssel kaptam az alábbi e-mailt, amelyet most változtatás nélkül közreadok:
Helló! Kérlek benneteket, hogy küldjétek tovább! Ha kitörlöd, neked nincs szíved. Én egy 29 éves apuka vagyok. Nekem és a feleségemnek gyönyörű életünk volt. Hála Istennek van egy gyermekünk is! Nemrég az orvosok daganatot fedeztek fel a kicsi agyában és testében. Az egyetlen út, hogy megmentsük, a műtét.
Sajnos, nincs elég pénzünk rá. Az AOL és a ZDNET beleegyezett, hogy segít nekünk. Az egyetlen út, hogy segítsenek az, hogy elküldöm Neked ezt az e-mailt Te tovább küldöd. Az AOL nyomon követi ezt levelet és számolja, hogy hány ember kapta meg. Minden ember, aki megnyitja ezt az e-mailt és továbbküldi, emberenként 32 Ft-ot szerez nekünk! Kérlek segítsetek! Köszönjük!
Maróti Szabolcs, 8200 Veszprém, Móricz Zs. u. 3.
Soha, de valóban, soha nem szoktam az ilyen és hasonló körleveleket továbbítani, pedig elektronikus levelező korszakomban érkezett már jó néhány. Lelkiismeret-furdalás nélkül szakítom meg a levélláncokat, kockáztatva a boldogságomat, szerencsémet (nem létező) gazdagságomat, belenyugodva abba is, hogy nem lesznek barátaim. Mert általában ezeket a fogalmakat villantják fel előttem a lelkes továbbítók, akik arra kérnek, küldjem el az irományt öt, tíz, esetenként tizenöt vagy húsz embernek is. Tíz perc, fél óra, egy nap vagy egy hét alatt. Most mégis meginogtam. Töredelmesen bevallom, eljuttattam a fenti segélykérést - melyet mellesleg aznap este még két, teljesen eltérő forrásból ismét megkaptam - néhány nagyon jó ismerősömnek. Aztán gondolkozni kezdtem. Hiszen ezt könnyű ellenőrizni! Adva van a név, a város, az utca, de még a házszám is. A világhálóhoz fordultam segítségért. Lássuk, van-e Veszprémben Móricz Zsigmond utca? De nem kellett ilyen messziről kezdenem, mert tallózás közben hamarosan kiderült, mások már megelőztek. A VeHír, Veszprémi és regionális hírportál szerkesztője felhívta Marótiékat, és a nagypapa, akit egyébként már sokan megkerestek ugyanezzel a kérdéssel, elmondta, szerencsére semmi sem igaz az e-mailben leírtakból. Egyszerű kacsa az egész, mely évek óta kering a neten.
A hosszú ideje bolyongó, újra meg újra felbukkanó levél tényét más hozzászólók is megerősítették. Egy ügyvédjelölt is jelentkezett, aki az adatvédelem témakörében készítette a szakdolgozatát. Miután beírta a keresőbe a levél végén szereplő nevet, megtudta, ugyanez a megindító szöveg 2001 táján angolul futott George Arlington néven, a magyar változat viszont Lajtmann Zsolt és Bősze Ernő aláírással is terjedt. A feladó célja minden bizonnyal az, hogy létező e-mail címekhez jusson hozzá - a fejlécben ugyanis rövid idő alatt rengeteg cím gyűlik össze, és előbb-utóbb visszajut a kiinduló postaládába is -, amelyekre azután különböző elektronikus szemetet, például reklámüzeneteket küldhet. A témával foglalkozók közül többen is megjegyezték, természetesen senkit sem akarnak arra buzdítani, hogy ne segítsenek embertársaiknak. Mert mi van akkor, ha valóban rászorulóval találkozunk a virtuális térben? Ezek után valószínűleg figyelmen kívül hagyjuk, hiszen már annyiszor pórul jártunk.
A bosszankodás ellenére, hogy egy ilyen levéllel ezernyi jóhiszemű embert be lehet csapni, én is örömmel fogadtam a hírt, hogy ebben az esetben szó sincs beteg gyermekről, aggódó szülőkről. Mert beteg gyermekek, aggódó szülők, szegénysorú családok léteznek. Bizonyára Veszprémben is, de nálunk, a saját környezetünkben is. Akiken segíthetünk, ha akarunk. Igaz, nem olyan egyszerű módon, hogy pár perc alatt továbbítunk a címlistánkon szereplő valamennyi személynek egy-egy levelet. Talán nem ártana ezen éppen most egy kicsit elgondolkozni, amikor az adventi koszorú első gyertyájának a meggyújtására, a várakozás heteire készülődünk. Amikor majd, világválság, bizonytalanság ide vagy oda, lassan ismét kitör rajtunk a karácsonyi bevásárlási láz.