Ne féljünk, ne féljetek!

Ne féljünk, ne féljetek!

Kapcsolati sérüléseink

A kamaszkori szakítás — főleg, ha váratlan, egyoldalú, vagy nem érti az okát a fiatal — elfogadhatatlanná válik, és súlyos krízist eredményezhet. Ilyenkor az egész személyiség sérül, hiszen a szerepek még nem különültek el eléggé ahhoz, hogy a csalódást más területeken elért sikerekkel feloldja. A serdülő úgy élheti meg, hogy nemcsak érzéseit, de egész személyiségét elutasították. Fellép az önutálat, leginkább világfájdalom, levertség, reményvesztettség, kilátástalanság, beszűkülés képében — olykor önpusztító vágyak és cselekedetek kíséretében. Ezek a korai sérülések a későbbi kapcsolatokra is hatnak, és a bizalmatlanság (önértékelési zavar), a féltékenység meg a nehezen gyógyuló kishitűség formájában kelnek életre.

A kamasz választását főként a barátoknak való imponálás befolyásolja — „a falu legjobb bikája”. A külső megjelenés a kortársak diktálta divat szerinti előírások alapján alakul. Az együttlétnek korábban megkövetelt fázisait ma már átugorva, az élmények minél korábbi megvalósulását követelve szaladnak a mindennapok. Mert továbbra is az a cél, hogy ki ne lógjon a fiatal a sorból, ergo: vele is mindannak meg kell történnie — és pont akkor —, ami a többiekkel.

A fiatal felnőttkor alapfeladata a párkapcsolati érettség és a kapcsolati kötődés kialakítása, majd valahol a cél maga a családalapítás. Ehhez képest a tanulmányi idő kitolódása, a nemi szerepek elmosódása, az önmegvalósítás és önérvényesítés előtérbe helyezése egyre csak kitolja a kísérletezés és a valódi kapcsolatok idejét.

 

„Nincs ember, aki ne félne egy új kapcsolat hajnalán, mégis a másik viszonyulása, egy új, korábban még nem tapasztalt odafordulás, reakció megtörheti a korábbi mintát, és valódi esélyeket tartogat egy érett, mély érzelmi kapcsolat kialakításához.”

 

A hosszúra nyúló kapcsolatok, melyek azután nem érnek révbe — mert nem kerül sor házasságkötésre vagy családalapításra, gyerekvállalásra —, azt a kérdést hagyják szabadon, hogy vajon a felek közti szakítás vagy az újabb keresés és elköteleződés feladata okozza-e a nagyobb fájdalmat. Egy fontos kapcsolat megszakítása minden életkorban, minden élethelyzetben fájdalmas. Az egyedüllétre „alkalmatlan” felek energiáját a korábbi kapcsolat elgyászolása, nem pedig az új megtalálása veszi el. Az új kapcsolat legszebb része, a másik megismerése, csábítása, figyelmének felkeltése kínná válik, ahelyett, hogy abban segítené a felet, hogy eldöntse, mennyire fontos neki a másik, és valóban szeretne-e vele kapcsolatba kerülni.

A kamaszkorban induló párkapcsolati alakulások két véglete is tapasztalható, vagyis a fiatalkor derekába benyúló kapcsolat — mely már a húszas évek közepére kritikussá válik —, illetve a gyakori partnerváltogatás. És noha a korán egymásra találó párok nagy gyakorlatot szereznek az együttműködés, együttélés, együtt gondolkodás terén, a kudarctűrés, az ismerkedés, a visszautasítás, a kezdeményezés területén lemaradnak társaiktól. (Ez utóbbi azokra is igaz lehet, akik későn kezdik el a partnerkeresést.) A legritkább esetben jut el a pár két tagja egyszerre arra a pontra, amikor elégedetlenek, és változtatást akarnak. Persze számos oka (bizalmatlanság, egoizmus, az önelfogadás hiánya stb.) lehet annak, hogy valaki nem képes tartósan benne maradni egy párkapcsolatban. Ők a mostani fogyasztói társadalom igazi gyermekei: vágyaikat nehezen tudják félretenni, nehezen állnak ellen a csábításnak, mindent akarnak (megszerezni, megtapasztalni, átélni és birtokolni). Ráadásul mindezt úgy, hogy közben függetlennek és szabadnak tűnjenek a világ felé.

 

„Egy fontos kapcsolat megszakítása minden életkorban, minden élethelyzetben fájdalmas.”

 

Az életközépi válság — s ígérem, nem hangsúlyozom túl — nem véletlenül a párkapcsolatok és a házasságok kritikus időszaka, hiszen az elvágyódó fél visszafordíthatatlan sérüléseket okozhat a még nyugvó partnernek. Sajnos azonban az élet közepén törést szenvedett párkapcsolatok rendszerint a teljes család kríziseként lépnek fel: elkerülhetetlen a gyermekek válsága, az anyagi helyzet megrendülése, a napi rutin felborulása. Az elvágyódó ilyenkor még ki szeretne próbálni ezt-azt, s a duhajkodás időszaka után gyakran nem titkolt vágya a korábbi életbe való (következmények nélküli) visszatérés.

A korai kötődés jelentősége is abban mutatkozik meg, hogy a serdülőnek milyen a kötődési stílusa, mely majd előrejelzi a későbbi intim kapcsolatok minőségét és természetét. Gyakran a szülői mintához hasonlóan reagáló partnert választunk, ami a minta fenntartásához vezet. Ezen azonban változtathatunk is, ha úgy látjuk, számunkra nem előnyös a kötődési stílus. A változtatás kulcsa az önismeret, hiszen a legtöbb gyerekkori sérülést a tudattalan tárolja, ám az önismeret segít tudatosítani ezeket az öntudatlan mintákat és sémákat. Emellett egy kapcsolatban meg kell tanulnunk beszélni a bennünk levő szorongásokról és gátakról, mert így válhatnak elkerülhetővé a félreértések, illetve a gondok szőnyeg alá való söprése.

Kapcsolatunkat mindaddig rombolják a régmúlt sebei, sértődései, amíg egyesével fel nem számoljuk őket. Ezért is nehéz ezt például úgy megtenni, hogy valaki folyton kapcsolatban van, csak a másik fél személye változik. Nincs ember, aki ne félne egy új kapcsolat hajnalán, mégis a másik viszonyulása, egy új, korábban még nem tapasztalt odafordulás, reakció megtörheti a korábbi mintát, és valódi esélyeket tartogat egy érett, mély érzelmi kapcsolat kialakításához.

Advent idején a csillivilli hangulaton túl feléled a kötődés, a valakihez való tartozás igénye — s ezzel együtt a magánytól való rettegés is. Miközben a kivárás, az elcsendesülés, a megnyugvás ideje is ez, ne feledjük, hogy a szeretetre folyamatosan érdemesek vagyunk, mert alaptulajdonságunk, hogy szeressünk és szeretve legyünk.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A titokról
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.03.18.
  • LXXIV. évfolyam 11. szám
Ismerkedés… udvarlás… — miről szól mindez?
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.03.07.
  • LXXIV. évfolyam 9. szám
Facebook

Támogatóink