atalomváltás

Május 9. A győzelem napján ünnepelni (volt) szokás. Így mesélik az öregebbek, akik hittek az eszmében, vagyis akikkel elhitették a ''Jók” mindent elsöprő diadalát a ''Gonoszok” felett. Mi, fiatalabbjai, mindebből csak a csattogó csizmával díszlépést verő katonai felvonulók, a vége-hossza nincs parádék tévéközvetítésére vélekszünk. Ahol valakik büszkén fitogtatták, mink is van, meg hogy győztünk. Csakhogy a kutya éppen ott van (és maradt is!) elásva, hogy az Ember a legkevésbé önmagát tette győzővé -- önmaga ''bölcsességei” fölött! És időközben az újsütetű, szűnni nem akaró őrület immáron égiszünk alatt is nagykorúvá érett. Aprópénzért magánosított nagyvállalatok módjára szimbólumok süllyednek visszafordíthatatlanul a mélybe, helyet adva a belőle felbugyogó új/régi kreatúrák jelképeinek, csatakiáltásoknak.
Sőt! A beavatottak szerint már a Bibliában is emlegetett, a maga előtt mindent elsöprő nép özönére sem kell várni, ugyanis megérkezett. Hírlik, hogy a célország nyelvét rekordidő alatt képesek anyanyelvi szinten elsajátítani (plusz egy mosoly, és már megy is a bolt!), de mivel az üzletet leszámítva kizárólag önmagukkal hajlandók keveredni, aligha hihető, hogy ebből a boszorkányos nyelvreceptből belátható időn belül sikerül bármit is lekoppintanunk. Mindeme depressziós hangvételű tépelődések közepette azonban mégiscsak sikerült találni egy nyomós (ind)okot: miért is volt ildomos a közönséges halandónak ezúttal is belecsapnia a győzelem napi festa sűrűjébe. Szóval, egy erdőszéli kisbolt előtti parlament összetételének már a harmadik sör után sikerült közös nevezőre jutnia, mégpedig igen kemény napirendi pontban: meg kell inni a negyedik üveggel is!
Május 27. Aki gondolt is rá, hiszem, már régen elfelejtette. Nemcsak a győzelem napi tűzijátékot, de a stafétavivő, ''slet”-es múltat is. A négyszázkilencvenegy esztendővel ezelőtt világba csöppent újszülött nevét meg egyenesen nevetséges lenne bárkitől számon kérni. Pedig horvát-dalmát és szlavón bán lett belőle, a sorsára hagyatott Szigetvár hős várkapitánya. Rajta és kétezer-ötszáz elszánt vitézének testén vergődött át nagy kínnal a százezres áradattal hömpölygő, világhódító császár hada 1566-ban. Az egy hónapos viadalt, amely az agg császárt is magával sodorta, egy nyolc esztendőre megkötött ''béke” követte. Kardcsörgéstől viszonylag mentes időszak, amelyben sajnos, nemcsak a végek őrzőire, de az ország szívében élő többségre is egyedül a Teremtőnek volt gondja. Úgy tűnik, hogy más szereposztással és csúcsteljesítményűbb herkentyűkkel ugyan, de a történelem újraismétli önmagát.
1989-et írtunk a maihoz hasonlatos június 3-i dátumon, amikor megszületett az első magyar lombikbébi. Akik bábáskodtak körülötte, (el)hitték, hogy a fehér pestis sújtotta nemzetünk lépéselőnyt és nyerő pontot jegyez majd ezzel a meddőség elleni küzdelemben. Győzelmü(n)k súlyát, jelentőségét sajnos, tíz évvel eme Természet-kiegészítő események után is még mindig túl kevesen vagyunk képesek felfogni.