Mottó: „Aki uralja a jelent, uralja a múltat is!”

A megérkezés viszont — legyen az akár tervezett vagy terven kívüli — mindenképpen élményszerű. Legalábbis meghökkentő. Lehetne ugyanis ez a hely turisztikai célpont is, hiszen invesztáltak bőségesen annak idején a vidék urai, a Lazarovics család* tagjai a település megannyi közérdekű, ízlésesen megformált építményébe. Például a két, egymással szomszédos kastélyba is. A nagyobbik, az ún. régi kastélyról többen is feljegyezték már, hogy építtetése az 1860-as években teljesült be klasszicizáló stílusban, és tágas park vette körül. Az épület 1896-ig volt a család birtokában, majd ezután többször tulajdonost cserélt. Hírlik, hogy e vagyonjogi állapot dinamikáját a későbbi örökösök bonviván életmódja is meg-megtámogatta. Egy, a környéken feljegyzett anekdota szerint a tehetős grófgyerekek egyike majd tíz éven keresztül járt be fiákerrel Versecre kártyázni. Az egyik fogat állítólag csak a kalapját vitte... A második világégést követő államosítás után az épület iskolává lett, és mint azt a helyszínen járva is tapasztalhattuk, mindmáig az is maradt.

A kisebbik kastély/kúria sorsa fölött azonban sok-sok évtizede csupán az enyészet rendelkezik. Hozzáértő művészettörténeti feljegyzések szerint a XX. század elején épített objektum a historizáló eklektika jegyeit viseli magán: lépcsőzetes homlokdíszítés és sokszögű, gótikus saroktornyocskák jellemzik. A néhai, gondosan ápolt parkjában 2015 nyarának derekán az elvadult növényzet vitte a prímet. Mesélik, hogy az egymásba ölelkező vadszederindák rengetegében a Lazarovics család kriptája is fellelhető. Az államosítást „természetesen” e kisebbik kastély sem kerülhette el. A harmadik évezred első évtizedeiben ifjúsági szórakozóhely, magyarán diszkó működött benne, majd végül már az sem. Az objektum előtt tapasztalható ugyan némi változás — a fű le van kaszálva, és hulladék sincs már kirívóbb mennyiségben, odabent, a falak mögött viszont sajnos az értelmetlen pusztulás és pusztítás nyomai dominálnak.

Valami azonban sértetlenül megmaradt: egy „ötcsillagos” márvány emléktábla a főbejárat mellett, rajta huszonnégy névvel. Közülük tizenöten az NFH-ban vesztették életüket, kettejüket a megszállók lőtték agyon, négy elesett katona a hajdani jugoszláv hadseregben szolgált, hárman pedig munkatáborba zárt hadifogolyként haltak meg. Állíttatott mindez a nevezettek tiszteletére, Nagyszered felszabadításának huszadik évfordulóját is méltatva, 1964. október 1-jén. Noha a nagyvilág aktuális politikai forrongásait azokban a napokban valóban igyekeztem — ha csak egy minutára is! — kizárni életemből, a Kr. e. 390-ben lejegyzett gondolatsor üzenetének végül az ennek a régiónak a viharsarkában felejtett falucskában is sikerült körülölelnie egy fohász erejéig. Nyers, megalkuvást nem ismerő önzőséggel. Vae victis!, avagy Jaj a legyőzötteknek!

A szerző felvételei

A Lazarovicsok a hagyomány szerint 1803-ban Szerbiából települtek a Bánságba, először Kevevárára. A nagy-, majd a kisszeredi uradalmak megvásárlása után V. Ferdinánd 1841-ben nemesi rangra emelte a családalapító Golub Lazarovicsot „nagy- és kis-szredistyei” előnévvel. Vaszilije nevű fia Temes vármegye első emberei közé tartozott, Temesvár főispánja lett.

(Forrás: Thomka Orsolya—Kurcz Ádám István—Tóth Anikó: Délvidék — A Vajdaság és Belgrád. Budapest, 2010, Ketzal Kiadó Kft.)