Antropológiai kutatások szerint az egykori vadászó-gyűjtögető társadalomban 20-100 hektár, a vándorló földművelés idején 2-10 hektár, a letelepedett mezőgazdasági közösség esetében pedig 0,5-1,5 hektár volt az a földterület, amely elegendő volt egy átlagos földlakó megélhetéséhez. A modern korban, a mai intenzív gazdálkodás körülményei között már 0,2 hektárnyi átlagos termőföld gondoskodhat az élelemről egy átlagember, egy átlagfogyasztónak tekinthető földlakó számára.
Bolygónk jelenlegi, a hétmilliárdot is meghaladó népességét 1,5 milliárd hektár művelt terület kellene hogy táplálja. Nem tökéletesen. Több százmillió vagy akár egymilliárd éhezőről szólnak a jelentések. Az éhező fogalmát természetesen különféleképpen definiálják, de tudjuk, hogy embertársaink egy része túlsúlyos, más része pedig alultáplált. A szakértők szerint egyébként a túlsúlyosok között is lehetnek alultápláltak, akik sok kalóriát visznek be ugyan a szervezetükbe, de rossz minőségű táplálékot fogyasztanak, hiánytüneteik lehetnek.
A termőtalaj folyamatos pusztulása és a népesség számának növekedése következtében az előrejelzések szerint az évszázad közepére az egy főre jutó termőterület fejenként 0,1 hektárra zsugorodhat. Lassan (de biztosan) elfogy a Föld a lábunk alól. A társadalmak vezető elitje azonban -- a rövid távú érdekeket szem előtt tartva -- leginkább megkésve vagy egyáltalán nem reagál a változásokra. A szóban forgó jelenség egyébként sem olyan gyorsan lezajló folyamat, mint egy földrengés, szökőár vagy atomkatasztrófa, hatásait csak lassan, sokszor közvetve érzékeljük, de legalább annyira veszélyes, és előbb-utóbb fel is fog robbanni.
A történelmi tapasztalatok is azt mutatják, hogy amikor megmutatkoztak egy civilizáció felbomlásának jelei, a társadalom képtelen volt a reális helyzetfelmérésre. Ronald Wright antropológus kutatási eredményei szerint például az egykori maja nép vezetői civilizációjuk vége felé ultrakonzervatívvá váltak, és az utolsó csepp „profitot” is kipréselték a természetből, valamint az alattvalóikból is. Félő, hogy ez a mai civilizációval is megtörténhet. A Húsvét-sziget egykori lakosainak története legalábbis ezt igazolja.
Az időszámításunk szerinti V. században betelepülő emberek a mintegy 170 négyzetkilométer területű szigeten paradicsomi állapotokra leltek. Bőséges ivóvízforrásokat, vadban és halban gazdag erdőségeket vehettek birtokukba. A fészkelő madarak tömegei könnyen megszerezhető táplálékforrások voltak, viszont nem éltek a szigeten olyan nagy testű ragadozók, amelyek az emberre is veszélyesek lettek volna. A klíma is ideális volt, illetve még mindig az. A legmelegebb napokon a hőmérséklet 23-24 °C, a leghidegebb időszak a júliustól augusztusig tartó tél 18 °C-os átlaghőmérséklettel, mely igen kedvezőnek mondható. A hőmérséklet ingadozása kicsi, sosem mértek 30 °C-nál többet, illetve sosem volt 10 °C-nál hidegebb. Az évi csapadékátlag megközelíti az 1200 mm-t, és ami még fontosabb, az eső arányosan oszlik el.
Szóval ebben a földi paradicsomban történt meg az, hogy az első néhány betelepülő, mintegy ötszáz év alatt, 10 000 főre szaporodott. A társadalom nemesekre, papokra és köznépre rétegeződött. Csakhogy ennyi lakossal a sziget erőforrásai elkezdtek szűkössé válni. Az emberek szép lassan „kinőtték” az élőhelyüket. A könnyen elejthető madarak többségét elpusztították, az erdőségek nagy részét is kiirtották. Sorsuk jobbra fordulását a hatalmas kőistenek kifaragásától remélték. Ez a „kapitális invesztíció” volt az, amely „munkahelyeket” teremtett.
A végeredmény csúfos kudarc lett. A hatalmas szobrok kifaragásához ugyanis az erdők további irtására, valamint rengeteg, valójában elpocsékolt emberi munkára volt szükség. A „megmentési projektum” csak felgyorsította a helyben kifejlődött emberi civilizáció teljes pusztulását. Nehéz nem észrevenni a párhuzamot: lehet, hogy a mostani „nagyberuházásaink” is egyszer majd egy kipusztult civilizáció emlékművei lesznek?
