Most mégis egy másfajta kényszerről írok. Arról, amikor vendégvadász érkezik külföldről, aki valutával fizetne, nekünk meg nem akar előbukkanni a vadunk. Ilyenkor jön a kényszer szülte megoldás, vezetgetjük, sétáltatjuk az „ügyfelet”, és közben imádkozunk a vadászat istennőjéhez, hogy valami csoda által találjunk kilövésre való vadat. Egy-két napig ez még működik is, utána azonban a külföldi is rájön a turpisságra, és már nem akar sétálni, hanem határozottan követeli a beígért vadat. Mi is jártunk már így, nem egyszer. A legemlékezetesebb esetet szeretném most közreadni.

Egy ismert olasz autógyár egyik főrészvényese utazott hozzánk három legjobb barátjával. Vaddisznót szerettek volna lőni, méghozzá nagyot! Lerakták a holmijukat, és még aznap délután ki is mentünk velük a vadászterületre. Megbeszéltük egymás között, hogy ki merre megy a vendégével, merre, melyik irányba lövetünk, ha látunk valamit. Azzal elindultunk szépen csendben. Az olaszokkal azért ez nincs mindig így, mármint hogy csendben vannak, merthogy szeretnek beszélgetni. Magam sem tartozom a kuka Matyik közé, de akkor ott éppen nem voltam beszédes kedvemben. Amikor a vendég látta, hogy velem nem sokra megy, előkapta mobiltelefonját, és felhívta a barátait, hogy náluk mi a helyzet, látnak–e vadat. Ha netán volt is a közelben, akkor a telefonálás zajára biztosan elszaladt, úgyhogy ők sem láttak semmit. Ettől persze mindenki ideges lett. A nyugtalan, kapkodó vadász meg nem hatékony. Azon a délutánon nem lőttünk semmit. Másnap már hajnalban ki akartunk menni velük a dagonyázóhelyre, de mivel késő estig dorbézoltak, reggel nem lehetett beléjük életet verni. Lekéstük a dagonyázást, csak a disznók nyomait tudtuk nekik megmutatni. Délelőtt várost néztek, utána meg jóllaktak spagettivel, amelyről megjegyezték, hogy nem olyan, mint Olaszországban. Mondtam is magamban, hogy nekem például eszembe sem jutna az ő hazájában tejfölös csirkepaprikást kérni galuskával meg foghagymás-tejfölös uborkasalátával, mert az csak itt olyan, amilyen! De hát az olaszok már csak ilyenek. Délután magaslesre ültünk. Bizonyos helyeken egész évben etetünk — éppen azért, hogy a vadban megerősítsük azt az érzetet, hogy ott mindig talál néhány falatot. Így hát amikor „muszájból” kell lövetni, akkor azokon a helyeken rendszerint sikerül is. Így a vendég sincs becsapva, és mi is szerencsésen tudjuk magunk mögött a vadászatot. Az etetőnknél a kukoricát egy középen félbevágott traktorgumiba szórtuk, melyet lőtávolon belül odaláncoltunk egy erdőszéli fenyőhöz. Nem volt túl jó megoldás, mivel a disznók nem mindig jönnek ki a tisztásra, a lánc pedig sérti a fa kérgét. A disznók egyébként szívesen dörgölőznek a csöpögő gyantába. Valószínűleg amolyan parfümként tekintenek rá.

Már többször el akartam vinni azt a kereket, de valami miatt mindig ott maradt. Lassan ránk sötétedett, és már csak egészen kis lővilágunk maradt, amikor egyszer csak megjelentek a vaddisznók. Egy egész konda! Volt közöttük kisebb is meg nagyobb is, lehetett válogatni. Megnyugodtam, hogy van vad, lesz borravaló is. Mondtam a vendégnek, hogy válasszon, aztán lőhet. Én balról a másodikat látom megfelelőnek. A vendég célzott, lőtt, nagy durranás, aztán semmi... A tizen-egynéhány disznó közül a legnagyobbat ejtette el, a feketét, a kereket, meg vele az én borravalómat is...