Mürcüs és társai

Mürcüs és társai

Augusztus 7-én Tornyoson véget ér a Tanyaszínház idei turnéja. A Pajzán históriák című előadást, melyet dr. Burány Béla Mé piros a gólya csőre? című erotikus és obszcén népmesegyűjteménye alapján Lénárd Róbert rendezett, huszonkét vajdasági település lakossága látta.

A pikáns népi históriákat közrefogó keretszöveg a gyermekvállalás fontosságára kíván rámutatni, illetve arra, milyen drasztikusan fogy a magyarság vidékünkön. Ez az egyik vélemény. A másik szerint az összeállítás kifigurázza a Magyar Nemzeti Tanács népesedési stratégiáját. Az igazság, mint mindig, nyilván valahol a kettő között van. A közönség soraiban helyet foglaló újságírók, valamint a rendszeres médiafogyasztók bizonyára tökéletesen értették a helyenként valóban cinikus és ironikus utalásokat, de a Pista bácsik és Maris nénik többségének – állítom – fogalma sem volt róla, kit rejt a Király megnevezés, és mi fán terem az akcióterve. Ők csak jól szórakoztak a vándortársulat fiataljainak vérbő mókázásán, élvezték a táncokat és a dalokat, nevettek a poénokon, kuncogtak a kétértelmű vagy éppen furcsa kifejezéseken. Nem vált be azoknak a jóslata, akik — ismerve a doktor úr szókimondó történeteit — már előre a tizennyolcas karikát emlegették. A női és a férfi nemi szerveket ugyanis a darabban mürcüsnek, csamangónak, lülüsnek, az aktust pedig hersintésnek, hetymetyütyürűnek, kenceficézésnek stb. nevezik.

A Tanyaszínház egyébként hozta a szokásos formáját, annak ellenére is, hogy a csoport jócskán megfiatalodott, és a szereplők között hiába kerestük a régi, ismert arcokat. Az árnyjátékkal, emelő szerkezettel, akasztással tarkított előadás, mely három színpadon zajlott (ami szerintem jó rendezői megoldás), dinamikus volt, talán csak a végére „ült le” egy kicsit. A hosszával akadt egy aprócska gondom. Máshol fejeztem volna be, és attól a pillanattól kezdve, amikor úgy éreztem, most kellene az előadásnak véget vetni, egy csöppet unatkoztam. Másoktól is hallottam, hogy ha rájuk bízták volna, nem ezeket a történeteket válogatják ki... Nos, én sem, de ezt most hagyjuk! Ha a felsoroltakból úgy tűnne, hogy nem vagyok megelégedve a rendező munkájával, akkor ezt azonnal szeretném megcáfolni. Élveztem Lénárd Róbert stílusát.

Nem maradhatnak említés nélkül a zenei betétek, a „csiklandós” elemeket tartalmazó dalok és a jelmezek sem, amelyek mind hozzájárulnak a darab hangulatvilágának megteremtéséhez.

Álljon azonban itt azoknak a neve is, akik ezen a nyáron több mint húsz napon át önfeledten és fáradtságot nem ismerve komédiáztak: Berta Csongor, Blaskó Lea, Búbos Dávid, Dévai Zoltán, Fülöp Tímea, Grgity Nikoletta, László Judit, Molnár Gábor Nóra, Nyári Ákos, Orlović Stanislava, Ozsvár Róbert, Ricz Ármin, Rókus Zoltán, Szalai Bence, Székely Bea, Szilágyi Áron, Siflis Anna, Verebes Andrea és Verebes Judit.

A bevezetőben huszonkét települést említettem, de az az igazság, hogy a Pajzán históriákat a világháló segítségével jóval több helyen láthatták. Mert igaz ugyan, hogy a tanyások harminchét évvel ezelőtt azért indultak útnak, hogy a legeldugottabb vajdasági falvakba is elvigyék a színházi élményt, de a XXI. században ebbe a küldetésbe már az internetes közvetítés is belefér.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink