Mostan színes cserepekről álmodom

Mostan színes cserepekről álmodom

Legszebb a sárga. A pitypangos. A tréfás-lila: a levendulás. Az égő-piros: a pipacsos. Csak föld és víz. És szín.

De nemcsak ennyi, hanem életigenlés is. Új életet nyer a régi cserép Toma Erzsébet kezében. Szem kell hozzá — mondja, miközben egyik gyönyörűséget mutogatja a másik után. Gazdag ember, aki meglátja benne a szépet, az értéket és az elmúlást — teszi hozzá.

Van már annak negyed évszázada is, hogy megismertem őt. Lányával, Danicával együtt jártunk gimnáziumba, és gyakran kötöttem ki náluk, Moravicán, egy-egy hétvégére. Olyan igazi otthonillat volt náluk, és melegség, mindig sült valami, mindig mesélt valaki, mindig született valami a kezei között. Aztán másik lánya, Viki, Szél Jankó-s meséi nyomán köszöntek vissza az emlékek, néha-néha pedig vele is összefutottam, főként a festett cserepek között bukkantam rá, általában Palicson. Gyakran előbb hallottam meg a nevetését, valahonnan a tömegen túlról görgött el hozzám a hangja, s csak aztán láttam meg őt magát is. Legutóbb is Palicson találkoztunk, egy kézművesvásáron mentem oda hozzá. Igazából egy nyúlfarknyi interjúra kértem fel, ám akkora örömmel mutogatta a remekműveit, hogy sajnálnám két mondatba és fél fotóba gyömöszölni mindazt, amit elmesélt. Így született meg ez az interjú — egy kicsit úgy, mint a színes cserepek: ott a színek hatolnak bele az anyagba, itt a mondatok a szövegbe, csak észre kell venni, hogy adja magát…

— Tíz éve, amikor Danicát elveszítettük, akkor kezdtem a cserépfestést, hogy valamivel lekössem magamat. Megtaláltam ezeket a régi, kétszáz éves cserepeket, megéreztem a föld illatát. Ez engem annyira vonz! Amikor azt látom, hogy öreg, én pedig majd valami szépet fogok kihozni belőle! Akkor én is fiatalnak érzem magam. Na meg a színek világa! Az mindig is lenyűgözött! Több mint negyven éve foglalkozom festéssel, a színekkel, és tíz évvel ezelőtt megpróbáltam erre, a földre felvinni. Ez a legtermészetesebb: föld, víz meg színek. Most próbálkoztam kövekkel, de az nem olyan, valahogy nem adják vissza azt a varázst, mint a föld.

S már mutatja is az egyik első remekművét:

— Ilyen szépet tudok kihozni belőlük! Ez nem is eladó, ezt csak azért hozom, hogy lássák! Ezt a természet, a cserép adja magából, néhány szín, egy-két vonal, és visszaadja magát… Biztos, hogy nagyon keserű élete volt neki, lehet, hogy éppen a kémény mellett jutott számára hely, ott vannak a nyomok, biztos befolyt a korom, beszivárgott — nézegetjük, s egyszerre állapítjuk meg, hogy ez bizony gyönyörűséges. — Kiválogattam a régi cserepeket, lesúroltam, megmostam, lecsiszoltam őket, minél régebbi, minél keményebb, különlegesebb, annál szebbet ad. Nem egyet csinálok egyszerre, hanem többet egyidejűleg. Elkezdek egyet, megvárom, hogy beigya a pirosat, aztán teszek mellé egy kis kéket… Látod, hogy szétúszik… A víz viszi a színt, belemar, belehatol a cserépbe. Ha megszárad, rakom rá a kis mintákat. A színekkel dolgozom, látod, beleeresztem, ide a pirosat, oda a sárgát, aztán összefolyik, és meglátom benne a mintát. Szem kell hozzá. Aki csak a cserepet látja benne, az nem tudja értékelni. Csak az, aki észreveszi benne a művészetet, a régit, az elmúlt éveket — hiszen ez valójában történelem, kétszáz év alatt lezajlott ez-az, s aki ezt meglátja, az gazdag ember, azt mondom. Sajnos egyre kevesebben vannak, akik meglátják a szépet, az értéket, az elmúlást. Merthogy elmúlunk mindannyian — mondja, s végigsimítja a festett cserepeket. — Nem is tudják az emberek, hogy mennyi értéktelen tárgyat visznek be a házukba. Nálunk mindenhol ez van, ami természetes. Most már Viki is becsempészi a saját otthonába a természetest, a régi dolgokat. Ezek a cserepek ki voltak téve az időjárás minden hatásának, jégnek, napsütésnek, ezért most megérdemlik, hogy egy kicsit kiszínezzük őket, gyönyörködjünk bennük. Annyira szeretem ezt a munkámat, hogy nagyon elfogult vagyok. Amikor hazajönnek Vikiék, mindig mutogatom, nézd csak, Viki, újat csináltam. A gyerekeknek is. Tudod, hogy szeretik a gyerekek! (Ők a Szél Jankóból megismert Zsüni, Bőszi és Bébibaba.) Tudják értékelni. Rakosgatják egész kicsi koruk óta, egyik állványról a másikra. Egyet sem törtek össze, úgy vigyáznak rá.

Egyet is értünk abban, hogy egy-egy színes cserép akár végigkísérhetné egy-egy család életét.

— Ez lehet egy tradíció, mesélni, emlékezni, hogy az anyukám vette, s majd egyszer, amikor az anyuka nagymama meg ómama meg szépmama lesz, és már rég nem él, a cserép akkor is kézről kézre jár. Ez egy családi ereklye énszerintem, és aki ezt így látja, annak szeretem eladni…

Arról is mesél, hogy ha nagyon rosszul érzi magát, vagy ha gondja van, elmegy a boltba, vesz egy kiló festéket, és átfesti az ajtókat a házban. A festés, a színek elfelejtetik vele a bajokat, megpihen. S azt is felidézi, hogy nyáron két hónapig nem festett, mert nála voltak az unokák, és rettentően élvezte a velük töltött szünidőt, viszont a festékes tégelyek nagyon hiányoztak neki.

— Feltöltődök, megpihenek, amikor színekkel dolgozom. Ez egy annyira csodálatos érzés, hogy ha valaki panaszkodni kezd, azt tanácsolom neki, hogy vegyen egy ecsetet meg festéket. Most minden pink színű nálam otthon — nem az az erős, hanem az a lágy, pasztell, meg rothadtmeggy-színű. Van egy harmónia, ha a házamba bejössz. Én nem akarok besavanyodni. Nincs bútorom, alig. Vannak székek, ahol ülünk, ahol megfőzök, szekrény, de nem gyűjtögetek. Soha nem is szerettem, amikor az ember bezárja magát egy dobozba. Van egy asztalom, azon állnak a festékek meg a kövek, cserepek mindenfelé.

Festett cserepeivel számtalan helyen járt Vajdaság-szerte, piacokon, vásárokon. Munkái nemcsak itthon, hanem Magyarországon, Franciaországban, sőt, a tengeren, óceánon túl, Kanadában, Ausztráliában is díszítik az otthonokat.


Toma Viktória felvételei

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Sulisztár
Riport
  • 2018.11.11.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink