* Mohács kapcsán gyakran magát a csatát tekintjük a magyar történelem egyik legnagyobb töréspontjának, miközben az Ön kutatásai is rámutatnak arra, hogy 1526 után egy hosszabb átalakulási folyamat bontakozott ki. Valójában mikor és hogyan változott meg alapjaiban a Magyar Királyság helyzete Mohács következtében?

– A késő középkori magyar állam sorsa valójában három lépcsőben változott meg döntő mértékben: 1521-ben Nándorfehérvár elvesztével, 1526-ban Mohács mezején, végül 1541 nyarán Buda tartós török elfoglalásával, minhárom alkalommal a világhódító Szulejmán szultán jelenlétében és az oszmánok szerencsenapján, augusztus 29-én. Miként mesterem, Szakály Ferenc (1942–1999) már mintegy ötven éve kifejtette, Nándorfehérvár eleste „a vég kezdete” volt, amikor a Magyar Királyság törökellenes határvédelmi rendszere valójában gyógyíthatatlan sebet kapott. Majd a mohácsi síkon a példás helytállás ellenére is „bekövetkezett a vég”: az addigi magyar középhatalom elvesztette uralkodóját, politikai elitjének jó részét, sőt az utódküzdelmekkel együtt lakosságának csaknem 5 százalékát. Mindeközben a szultáni expedíció az ország településhálózatára és királyi udvarára is súlyos csapást mért, ráadásul legfejlettebb központi területein. Végül 1541-ben „beteljesedett a vég”: Buda megszállásával a szultán hosszú időre átírta Magyarország fővárosának történetét, hiszen jó időre kiiktatta azt a Szent István-i magyar állam históriájából. Ezért érdemes hangsúlyozni: 1526 és 1541 sorsfordulója közös, és csakis együtt értelmezhető!

* Milyen hosszú távú hatással volt a mohácsi csata és az azt követő időszak a Magyar Királyság későbbi történetére?

– Több olyan hosszan tartó következménnyel járt, amelyre napjaink embere ritkán gondol. Még Budánál maradva, a késő középkori fő- és rezidenciaváros kiesését a magyarság valójában sohasem tudta teljességgel pótolni. Az önálló magyar királyi udvar és politikai-gazdasági-kulturális központ megszűnt, és még az 1867. évi kiegyezés utáni évtizedekben is csak részben állt helyre. Sőt, a Budáról irányított magyar középhatalom is elveszett, ugyancsak visszafordíthatatlanul. Az egyre fogyatkozó területű Magyar Királyságnak végül új, úgyszólván megosztott fővárosai lettek. Buda szerepét ugyanis nem egy, hanem két város, Pozsony és Bécs együtt vette át. Az egykori magyar fővárosnak tehát csak a királyságban is két utódja lett: egy első (belpolitikai-igazgatási) főváros, Pozsony, illetve egy második (külpolitikai – központi kormányzati – Habsburg rezidenciális), Bécs. Mindeközben a keleti végeken létrejött új magyar államban, az Erdélyi Fejedelemségben (Gyulafehérvár és Kolozsvár), de még a török hódoltság vonatkozásában is (Isztambul és Belgrád) új városok, országos és regionális igazgatási központok osztoztak a késő középkori Buda szerepkörein. Zágráb pedig előbb a fokozatosan egyesülő Horvát-Szlavónország székvárosává, majd utóbb a modern Horvátország fővárosává vált. A régió újabb kori történetének ismeretében ezek a városnevek önmagukért beszélnek. Ha pedig a török alóli felszabadítást követő visszarendeződést nézzük, az is keserves folyamat volt. Pozsony helyére ugyan a XIX. századra több lépcsőben újra Buda lépett, Bécs uralkodóirezidencia-szerepét megkérdőjelezni nem tudta. Az egykori török vilajet-központból, majd az 1686 szeptemberére rommá lőtt „kőhalomból” igen sokára lett újra magyar főváros. Ám a visszarendeződés az ország egykori tágabb centrumában sem volt soha teljes. Az 1688-ban visszafoglalt Székesfehérvár sohasem lett újra a magyar uralkodók koronázó- és temetkezőhelye, a már 1683-ban felszabadított Esztergom pedig csupán 1820-tól vált ismét a hazai katolicizmus központjává. A török hódítással járó változások tehát a modern korig, sőt részben napjainkig is kihatnak.

* Milyen következményekkel jártak az 1526 után állandósuló háborúk a magyarság históriájára nézve?

– Az újabb és újabb török, majd a törökellenes hadjárások szintén hosszú távra kiható negatív jelenségek sorát hozták magukkal. Egyrészt felmérhetetlen pusztítással jártak, függetlenül attól, hogy egy-egy országrészt a következő bő másfél évszázadban török akindzsik, császári-királyi német, spanyol, vallon vagy magyar zsoldosok, Bocskai István hajdúi, Bethlen Gábor fejedelem erdélyi katonái, Thököly Imre kurucai vagy a fosztogatásban élenjáró tatár hadak rabolták ki. Mindezek következtében a Mohács utáni két évszázadban a magyarországi településrendszer, város- és kolostorhálózat egyes régiókban 60–90%-os mértékű károsodást szenvedett. Ez teljességgel már sohasem volt regenerálható, s még Európa kora újkori történetében is ritkaságnak számított, csupán a Németország tragédiáját jelentő harmincéves háború (1618–1648) csapásaival volt összemérhető. Másrészt a gyakori török hadjáratok nemcsak a kelet-közép-európai régió politikai határait és fővárosainak sorsát alakították, hanem a Kárpát-medence etnikai térképét is alapjában átrajzolták. Az expedíciókat ugyanis mind a török, mind utóbb az oszmánokat visszaszorító Habsburg-hadvezetés logisztikai okokból többnyire a magyarok lakta nagyobb folyóvölgyek mentén vezette. Ezért beszélhetünk etnikai szempontból Trianon török kori gyökereiről. Az 1526 utáni másfél évszázadban a magyarság vitathatatlanul megindult a kisebbségbe kerülés útján. Ennek a XIX–XX. században, a nemzetállamok születésének időszakában egészen súlyos következményei lettek. Ezt Szabadkán nem kell külön magyarázni.

* Ötszáz év távlatából mennyire látjuk másképp a mohácsi csatát, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt?

– Összességében jóval árnyaltabban és sokszínűbben látjuk, mint bármikor korábban. Árnyaltabban, hiszen mind a történetírást, mind a köztudatot jó ideig a vereség miatti bűnbakkeresés uralta. Ma ezen – ha nem is teljesen, de – nagyobbrészt túl vagyunk. Kimondható, hogy Mohács mezején a szultán serege mind létszámát (a kisegítő alakulatokkal együtt kb. 80 000 fő), mind utánpótlását, szervezetét és technikai felszereltségét, mind gyakorlottságát tekintve oly tetemes fölényben volt a keresztény haderővel (26-27 000 fő) szemben, hogy csupán óriási szerencse segíthette volna elkerülni a vereséget. II. Lajos király és soknemzetiségű katonái mégis vállalták az összecsapást, és derekasan helytálltak, sok ezren életüket adva az országért. Ritkaságnak számít a magyar történelemben, hogy a világi és egyházi elit nagy része aktívan részt vett az ország védelmében. Így méltán lehetünk büszkék a mohácsi hősi halottakra, mert nekik is köszönhetően vagyunk itt Európa közepén. Emellett jóval sokszínűbb és sokkal interdiszciplinárisabb is a képünk, mint fél vagy egy évszázada volt. Bár még mindig folynak viták a csata helyszínéről vagy éppen Lajos király halálának körülményeiről, a csatatér régészeti és a megtalált tömegsírok modern antropológiai kutatásai sok újdonságot felfedtek, nem is beszélve a korábban igen negatívan megítélt Jagelló-kor radikális újraértékeléséről. Ám az eseményre vonatkozó történeti források nagy része is megjelent magyar fordításban, miközben elkészült az áldozatok és a túlélők eddigi legalaposabb ki-kicsodája. Sőt, az elmúlt évtizedben több kutatócsoport áldozatos munkájának köszönhetően több mint negyedszáz monográfia, tanulmánykötet és forráskiadvány mutatja be a csatát, annak következményeit, valamint tágabb időszakát, történetírói vagy éppen művészeti recepcióját, köztük több munka angol nyelven. A nemzetközi érdeklődést pedig jól jelzi egy-egy frissen napvilágot látott olasz és szlovák összegzés is. Joggal, hiszen Mohács vitán felül egyszerre tartható magyar és közép-európai korszakváltásnak, sőt Közép-Európa újkori története kezdőpontjának.

* Hogyan került kapcsolatba a kora újkori magyar történelemmel, illetve mi indította el Önt ennek a korszaknak a kutatásában? Kik voltak azok a történészek, akik pályája során a legnagyobb hatással voltak Önre?

– A török kor iránti gyerekkori érdeklődésemet az 1970–80-as években nem a mohácsi csata 450. évfordulója, hanem Gárdonyi Géza nevezetes regénye, az Egri csillagok, illetve szülővárosom, Veszprém egykori törökellenes végvára alapozta meg, melyet szinte mindennap megcsodálhattam. Azaz tréfásan azt is mondhatnám, hogy Mohács különleges következményei tettek a korszak kutatójává. A valóságban ebben persze olyan jeles professzorok töltöttek be elévülhetetlen szerepet, mint a már említett Szakály Ferenc, a kiváló oszmanista Ágoston Gábor vagy a Habsburg Monarchia kutatásában mindig pártoló H. Balázs Éva és Gecsényi Lajos, illetve Bécsből Thomas Winkelbauer, Oxfordból pedig Robert Evans. Rajtuk kívül a levéltári források vezettek mindig újabb és újabb izgalmas területek feltárásához: a végváraktól a haditérképészeten át a Szent Koronáig vagy éppen a bécsi udvarral fontos kiegyezéseket kötő arisztokratákig és koronaőrökig.

* Több évtizede kutatja a XVI–XVII. századi Magyarország történetét. Hogyan éli meg egy történész, amikor egy általa évtizedeken át vizsgált korszak egyik legfontosabb eseményének éppen az 500. évfordulója van?

– Összességében igen örömteli érzés. Az 500. évforduló kapcsán ugyanis jó látni, hogy nemcsak a XX. századi sorsfordulóink, hanem egy ilyen régi esemény iránt is van még számottevő érdeklődés Magyarországon. A jubileum ráadásul sokrétű alapkutatásokat inspirált, és lehetőséget teremtett nemcsak a csata, hanem annak előzményei és következményei, azaz a Jagelló- és a török kor, de részben még az általam oly sokat vizsgált Habsburg–magyar viszony számos aspektusának újragondolására is.