A budapesti Trafó Kortárs Művészetek Házában egyre gyakrabban látni újcirkuszos előadásokat, sőt már külön erre készített bérletet is lehet váltani az évadban. Legutóbb a Gravity & Other Myths (Gravitáció és Más Mítoszok) társulat A simple space, azaz az Egy egyszerű tér című előadását nézhettük meg, mely valóban megkérdőjelezte bennünk a gravitáció meglétét. Az ausztrál fiatalok úgy mozogtak, mintha a súlytalanság egyértelmű valami volna.
A közönség egy része egészen közel ül a színpadhoz. Nem is színpad ez, inkább csak tér, három oldalról üljük körül.
És elkezdődik. Lélegzet-visszafojtva. Bizalomgyakorlatok. „Falling!”, azaz: „Zuhanok!” — hangzik a tér minden sarkából, ami után spontán módon, mint a hasított fa dőlnek az artisták jobbra is, balra is. És mindig van, aki elkapja őket. Mindig van, aki éppen ott van, figyel rájuk. És éppen erről szól a cirkusz is, de ha jobban belegondolunk, erről szól az életünk is. Jelzem én, hogy zuhanok, de ha nincs, aki elkapjon, akkor a földre esek. Kiben bízhatunk, ha bízhatunk?
Mégis olyan az egész, mint egy játék. És játszanak tovább. Megállás nélkül. Ki bírja tovább az ugrálókötelezést? Aki beleakad, egy ruhadarabtól megválik. Nem kis derültség a közönségben. Ki bírja tovább a helyből hátraszaltókat? Aki nem, az kiesett. Meddig bír a legvékonyabb akrobata két, hason fekvő társa hátáról ide-oda ugrálni úgy, hogy a távolság egyre nő?
Hangos szisszenések a nézők között, féltik a gerinceket. Milyen ügyesek vagyunk mi, nézők, ha ritmusgyakorlatról van szó? Ó, mi aztán nagyon — gondolja a közönség. Kettőt tapsol, és mi utánozzuk. Felgyorsítja, mi azt is tudjuk. És aztán, ahogy lenni szokott, a végén a dobos „bohóc” győz, aki saját testéből hangszert varázsol, szájtátott gyerekek ámulnak az első sorokban, néhány kéz a taps gesztusában maradt, mintha imádkoznának.
Azután csend lesz. Megjelenik öt darab rúd, és a cirkuszosok behívnak öt nézőt maguk közé. Bele a cirkuszi térbe. A térbe. Mindannyian körbefekszenek. Mint egy virág szirmai. A közepén pedig az egyensúlyozó artista az öt rúdon mutatja be gyakorlatait. Az öt szerencsés néző ezt annyira testközelből láthatja, hogy konkrétan a feje fölött történnek az események. Azután visszatér az elején már látott bizalomjáték, az artista végiggyalogol a kezükön. Érdekes megfigyelni, ki hogyan reagál. Egyébként nem mindenki vett részt szívesen ebben a játékban. És amikor már azt hittük, nem lehet fokozni sem az izgalmakat, sem az energiát, sem a meglepetéseket, akkor az újabb játék során az artista barátunk egy rúdon fejen állva meglepő gyorsasággal kirakta az összevissza kevert Rubik-kockát a két kezével. Figyelem, ezt senki se próbálja ki otthon!
Az előadás egy felszabadult hintázással ért véget, úgy dobálták a két kis akrobatalányt, mintha törülközők volnának, nem pedig csupa izom hölgyemények. Ugrókötélnek használták őket, s ők ezt láthatólag igencsak élvezték. Őrület és felszabadultság, súlytalanság. Amikor vége lett, mindenki kifújhatta az addig bent tartott levegőt, és belecsapott az egyre hangosodó tapsba, füttyögésbe, bravózásba. Nem is tudom, mikor hallottam már ekkora és ilyen hosszan tartó vastapsot. És nem is tudom, mikor volt legutóbb ilyen jó színházi élményben részem. Mindenesetre jó volt az évet ezzel kezdeni, és súlytalanul lebegni ki a Trafó ajtaján. Mert egy pici időre megszűnt a gravitáció is.
Steve Ullathorne felvételei
Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi
De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net
