Szabó Attila felvétele

* Ön szerint mekkora a válság a vajdasági magyar közéletben, és mi ennek a recessziónak az oka?

— Válságok voltak és lesznek is. A világgazdaságban is, a politikában is, a közéletben is, a nemzetpolitikában is. Ha kisebbségekről van szó, óvatosabban — és több félelemmel — használom a „lesznek” szót. Vannak olyan kisebbségek is, amelyek eltűnnek. Ezért van különös felelősségük azoknak a kisebbségi politikusoknak és értelmiségieknek, akik válságot kezelnek. Azt hiszem, a mostani válság egy gyűrűző alapproblémát mutat. Az a visszatérő kérdés, hogy egy kisebbségi szervezet mennyire képes nyitottnak lenni, mennyire képes befogadni különböző véleményeket és embereket.

Az induló VMSZ programjában az alapelvek között volt egy nagybetűvel kiemelt mondat: „CSAK AKKOR MARADHATUNK FENN, HA NEM REKESZTJÜK KI MAGUNK KÖZÜL A MÁSKÉPPEN GONDOLKODÓKAT.” Ez szép és igaz gondolat — de nem könnyű feladat. Akik a porondon szerepet nyernek, akiknek a szava (akár megérdemelten, akár nem) súlyt nyer, kísértést éreznek, hogy csak magukénak tudhassák a porondot. A VMSZ azért lett sikeres párt, mert szembe tudott nézni ezzel a kísértéssel. A zentai alakuló közgyűlésen nagyon sok különböző gondolkodású ember volt jelen, akik úgy érezték, hogy összetartoznak. Ez sodrást, lendületet, sikert hozott a VMSZ-nek. Persze sokkal könnyebb nyitottnak maradnia egy újonnan alakuló mozgalomnak, mint egy kialakult és pozíciókat is szerzett pártnak. A VMSZ javára írnám, hogy eddig tudatában volt ennek a problémának, és ezt kezelni is igyekezett. Értelmiségi kerekasztalok is voltak. Jóval szélesebb értelmiségi — és nem csak értelmiségi — rétegek csatlakoztak a VMSZ-hez, mint más vajdasági magyar pártokhoz. Kétségtelen, hogy a nyitottság néha csak elv volt, de nem tény.

A nyitottság hatványozottan fontossá vált az MNT megalakulásával. Természetes, hogy vannak magyar kisebbséghez tartozó emberek, akik nem tagjai és nem is szimpatizánsai egy pártnak. De ezek az emberek is a kultúránkhoz tartoznak, tehát okuk és joguk is van, hogy kapcsolódjanak a kulturális autonómiához. A kezdettől — az Ideiglenes Nemzeti Tanács megalakulásától — egészen a mostani MNT felállásáig részt vettem az MNT munkájában. Az ülések nyilvánosak voltak. Így nem kell bizonygatnom, hogy ismételten és következetesen amellett voltam, hogy igyekezzünk bevonni az autonómiába mindenkit, aki számít a kultúránkban. Beszélgetve emberekkel, és igyekezve őket meggyőzni, hogy csatlakozzanak az MNT munkájához, testületeihez, azt is tapasztaltam, hogy vannak olyan személyek, akik azért vonakodnak, mert attól félnek, hogy ezzel feladnák független értelmiségi voltukat. Mindkét oldalon voltak (és vannak) tehát gátjai a nyitásnak. Nem kétséges azonban, hogy a nyitás elsősorban azok feladata, akik irányítják a kulturális autonómia intézményeit. Az intézmény feladata, hogy hitelessé tegye azt a feltevést, hogy tényleges kulturális autonómiáról van szó.

Ez a mostani válság nagyon fontos próbatétele az MNT vezetőinek, a VMSZ-nek — és azoknak is, akik kirekesztve érzik magukat. Semmi sem eszkalálódik könnyebben, mint az ellenszenv — különösen, ha friss ellenszenvről van szó. Az a kérdés, hogy ez a gerjedő antipátia mutatkozik-e erősebbnek, vagy a vajdasági magyar közösség és kultúra.

* Hogyan látja a Magyar Nemzeti Tanács működését az előző ciklushoz képest?

— A kulturális autonómiában helye kell hogy legyen mindenkinek, aki számít a kultúránkban. Ezen a téren korábban számottevő eredményeket ért el az MNT. A mostani ciklus még az elején tart, korai még, hogy határozott véleményt mondjak, de ezen a ponton egyelőre visszalépést látok. Vannak a mai MNT-ben emberek, akik helyet és nevet érdemeltek a kultúránkban — ezek közé tartozik Hajnal Jenő, az MNT elnöke is —, de jóval kevesebben, mint a korábbi felállásokban. Egy példát hoznék csak fel, a nyelvhasználati bizottságot, melynek megalakulása óta tagja voltam egészen a jelen összetételig. A mostanit megelőző bizottságnak tagja volt néhány elismert nyelvész/tanár (Láncz Irén, Molnár Csikós László, Túri Gábor), Hódi Éva, a Szarvas Gábor nyelvművelő napok szervezője, Józsa László, az MNT korábbi elnöke, gyakorló jogász, aki sokat tett azért, hogy a magyar nyelv helyet nyerjen a joggyakorlatban. Itt volt Orosz János is, a magyar—szerb és a szerb—magyar jogi és közigazgatási szótárak szerzője, Végh Enikő, akinek fontos szerepe volt a magyar nyelvű oktatásban az újvidéki Jogi Karon. Én is tagja voltam a bizottságnak, és sorolhatnék más neveket is. A bizottsági tagok mellett ott volt Beretka Katinka is, aki kimagasló eredményeket ért el a szakszolgálatban. Ismert emberek szerepeltek a korábbi, Józsa László elnöksége alatt működő nyelvhasználati bizottságban is. Ezek közül öten folytatták a munkát a Korhecz Tamás elnöksége idején felállt bizottságban, némelyek pedig (mint Dudás Károly) más bizottságokban. A jelenlegi bizottságból csak Sirkova Anikó volt tagja a korábbinak is. Különösnek tartom, hogy noha a Magyar Összefogás fölényesen megnyerte a korábbi és a legutóbbi választást is, azok közül, akiket a korábbi összetételben a Magyar Összefogás jelölt bizottsági tagként, senki sem tag a mostaniban. Az új összetételben — egy–két kivétellel — senkit sem ismerek. Azaz rosszat sem mondhatok róluk. Talán olyanok is akadnak közöttük, akik majd elismerést szereznek nyelvi jogok védőiként. De kétségtelen, hogy egy szemléletváltásra került sor. Más bizottságokban is sokkal kevesebb a kultúránkban fontosabb szerepet betöltő ember, mint korábban.

Az eddigi történéseket mérlegelve meg kell említenem a konzultatív testületeket is. Ezeknek a létrejötte kedvező fejlemény. Arra még várnunk kell, hogy véleményt tudjunk mondani a gondok azonosításában és megoldásában betöltött szerepükről. A bizottsági tagok konkrét megoldandó problémákkal szembesültek. Ezen a ponton roppant fontos a szakértelem. Azért is, mert azok, akik szívesen tagadnának meg kisebbségi jogokat, igencsak kényelmes helyzetbe kerülnek, ha egy kisebbségi igényt azzal az indoklással vethetnek el, hogy jogilag/szakmailag pontatlanul van felvetve. Nem kell azt mondaniuk, hogy „én nem akarok kisebbségi jogokat”, mondhatják elegánsan, hogy „én csak tisztelem a jogot”. Szóval, kulcsfontosságú, hogy bizonyos kérdésekben szakértők döntsenek — vagy legalábbis részt vegyenek a vitában. Érdekvédelemre, jogos érdekeink meggyőző magyarázására, esetenként jogi eljárások megkezdésére folyamatosan szükség van. Itt előre, nem pedig vissza kellene lépni. Előttünk áll például a nemzeti tanácsokról szóló különféle szerb törvényszövegek módosítása. Érthetetlennek tartom, hogy Korhecz Tamást — aki ezen a téren ma valószínűleg a legjobb szerbiai szakértő — az MNT nem vonta be (tanácsadásra felkérte őt a Német Nemzeti Tanács). Akárhogyan oszlik is meg a felelősség az ilyen helyzetek létrejöttében, az eredmény önsorvasztás.

* Megalakult a Magyar Mozgalom civil szerveződés. A szervezet egyik kiemelt célja a közélet normalizálása. Mi a véleménye a kezdeményezésről?

— Az értelmiség és a politika, az állam és a civil társadalom kapcsolata (vagy szembenállása) nem mindenkor és nem mindenütt azonos. Egyedi szerepe és felelőssége van az értelmiségnek rendszerváltások idején. Sajátos szerepe és felelőssége van az értelmiségnek kisebbségi közösségekben. Az állam és a civil társadalom megkülönböztetésével (és kapcsolatával) sok szociológiai és politológiai tanulmány foglalkozik, a nemzeti tanácsok és a civil szervezetek kapcsolata azonban egy új kérdés. A nemzeti tanácsok nem állami szervek, de vannak hatásköreik, melyek a civil szervezeteknek nincsenek. A kérdés nem egyszerű. Én ahhoz az állásponthoz voltam és vagyok közel, hogy — mivel kulturális autonómiáról van szó — a nemzeti tanácsoknak be kell fogadniuk a civil szervezeteket.

Az is igaz, hogy minél zártabb egy nemzeti tanács, annál több ok van mozgalmak és civil szervezetek szerepvállalására. A Magyar Mozgalom nemrég alakult meg, ezért az értékelése még korai. Látom azonban, hogy e mozgalomban több olyan ember is részt vesz, aki eddig nemcsak panaszkodott, hanem tett is valamit a közösségünkért és a kultúránkért. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Én egyértelműen annak szurkolok, hogy az MNT, a Magyar Mozgalom és más civil szerveződések kezet nyújtsanak egymásnak, és szót értsenek egymással. Ha komolyan gondoljuk a kulturális autonómiát, mindenkire szükség van.

* Van-e értelme a Magyar Mozgalom esetében az ideológiai kategorizálásnak, a címkézésnek?

— Nem követek mindent, nem ismerem ezeket a címkéket, de a magyarországi sajtóban láttam írásokat, melyek a Magyar Mozgalom megalakulását a magyar politikai polarizáció fiókrendszerébe igyekeznek helyezni. Azt hiszem, ennek semmi köze a valósághoz. Személyesen nem tudok elfogadni egy otthoni polarizációt sem. Hogy csak egy példát mondjak, Józsa László elnöksége alatt két kiváló fiatal szakértő és ügyintéző kapott szerepet az MNT-ben: Pásztor Bálint és Varga László. Az ő nevükhöz a szerb parlamentben is a tehetség, a rátermettség és a siker köthető. Ezt közelről is láttam, mert néhány törvénytervezet kérdésében igyekeztem együttműködni velük. A polarizáció sodrása most azt követelné meg, hogy ezentúl számomra az egyik hős, a másik pedig ördög legyen (vagy fordítva). Nem tudok így gondolkodni. Visszatérnék az induló VMSZ programjából idézett mondatra: „CSAK AKKOR MARADHATUNK FENN, HA NEM REKESZTJÜK KI MAGUNK KÖZÜL A MÁSKÉPPEN GONDOLKODÓKAT.” Valóban ez a fennmaradásunk próbatétele.

Kattinson az alábbi képre és tekintse meg a szerző adatlapját is!
Tomek Viktor