Minden nap új kihívás

Minden nap új kihívás

Szabó Attila 1978 óta a 7 Nap, az Új Hét Nap, a Szabad Hét Nap és a Hét Nap fotóriportere, vagyis a hetilap 70 évéből 39 az ő nevéhez is fűződik. Pontosabban több is, mert a munkaviszonyba állása előtt 3-4 évig külmunkatársként kattogtatta a fényképezőgépét. Az első tudósítói igazolványát azonban a Magyar Szó adta ki Kalapis Zoltán aláírásával, a benne szereplő dátum pedig 1974. március 13.

 
Hajagos Betti felvétele

— Nekem ez az első munkahelyem. Még Brenner János főszerkesztő szerette volna, hogy ide jöjjek, mert addig a lapnak nem volt hivatásos fotóriportere. Ennek az ötletnek az elfogadása azonban lassabban haladt, mint gondoltuk. Közben a katonaságnál szintén fotós voltam, a repülőgépek pilótáinak a felvételeit dolgoztuk ki, ez sem volt mindennapi élmény.

Az első fotóm középiskolás koromban jelent meg a Magyar Szóban, pontosan 1973. október 16-án — sokat köszönhetek Valihora Istvánnak, napilapunk akkori szabadkai szerkesztőjének, aki a nyári szabadságok ideje alatt meghívott bedolgozónak. Ez a felvétel különleges körülmények között született, mert Szabadkáról gyalog ment a csoport — és vele én is — Tavankútra, ahol a Nyugtalan rónaság elnevezésű emlékművet avatták fel. Ez nemcsak az első megjelenő fotóm volt, hanem egyúttal az is, amelyik megváltoztatta az életemet, mert hűtlen lettem az elektrotechnikához, majd az egyetemhez is. Beiratkoztam az Újvidéki Egyetem Természettudományi Karának matematika szakára, melyet itt, Szabadkán nyitottak meg, de nem fejeztem be. A szabadkai gépészeti és elektrotechnikai középiskolába jártam, mely a szegedi Elektrotechnikummal testvériskola volt. Találkozókat szerveztek, melyeken én is ott szerettem volna lenni. Mivel nem tartoztam a legjobb sportolók közé, valamint magyarból és matekból sem jeleskedtem, kitaláltam, ha az eseményről faliújságot készítek, akkor engem is elvisznek. Így kezdődött a fotóskarrierem. Én még a nagy formátumban megjelenő 7 Napban kezdtem, majd eljött az az időszak, amikor átváltottunk a magazinformára. Büszke vagyok rá, hogy a régi újságban az első színes fotót én készítettem. Ez egy nőnapi mellékletnek a fedőlapjára került 1975. március 7-én, egy kislány szalad rajta az anyukája felé. Akkor még mi is csak ismerkedtünk a színes technikával és a képek kidolgozásával. Örülök, hogy pályát változtattam, mert ez a munka egyáltalán nem nevezhető monotonnak. Minden nap új kihívás, az eseményeken sok emberrel találkozom, ismerkedem meg.

* Bizonyára sok olyan történés volt, amelyre szívesen emlékezel vissza.

— Nagyon sok szép emlékem van. Például rengeteget vittem az élőújságokra, majd onnan haza nagy írónkat, Herceg Jánost, ami számomra megtiszteltetés volt. Az az írása, amely vasárnap elhangzott az Újvidéki Rádióban, utána nálunk jelent meg. Az idő, melyet vele tölthettem, értékes volt számomra.

Az ifjúsági staféta kísérése is szép volt, és én még azt is fényképeztem, amikor Tito utoljára vette át a stafétát. Akkor még érződött az az összetartó erő, amelyet most nagyon hiányolok. A nagy demokráciában sajnos inkább az ellenségeskedés és a gyűlölet üti fel a fejét. Régen sokkal jobban tiszteltük egymást. Én soha nem voltam a kommunista párt tagja, de azokban az időkben nagyobb megbecsülést kaptam, mint most. Ajánlanám a mai politikusoknak is, hogy becsüljék meg az embert, mert az a legfontosabb.

A lapnak köszönhetően sok helyre eljutottam, és számos ismerőst szereztem. Bebarangoltuk a régi nagy Jugoszláviát, például Németh Jánossal Macedóniában, Koszovóban, Miskolczi Józseffel Szlovéniában voltam. Államelnökök, miniszterelnökök közelébe kerülhettem, hiszen néha még az újságírók sem juthatnak be oda, ahova a fotósok igen. Fényképeztem Göncz Árpádot a Népkörben, Orbán Viktort és Zoran Đinđićet Magyarország szabadkai főkonzulátusának megnyitóján, Boris Tadićot és Sólyom Lászlót Zentán, a Révész-szobor átadásán. Lehet, hogy sokan mosolyognak rajtam, de én ezt megtiszteltetésnek tartom. Ezeket a pillanatokat az ember vagy tudja értékelni, és erőt merít belőlük a további munkához, vagy közömbösen elmegy mellettük. Én feltöltődöm általuk. Az viszont fájó emlékem, hogy nem fényképezhettem le a szabadkai villamos utolsó útját, mert középiskolás voltam, és nem engedtek el az óráról.

* A lap fénykorának nevezett időszakban milyen volt a szerkesztőségi élet?

— Más volt, sokkal jobban összetartottunk. Őszinte beszélgetésekkel egybekötött bulikat tartottunk a makkhetesi vadászházban, a csernobili robbanás hétvégéjén pedig szinte mindannyian Biacsi Antal ranchán voltunk Kelebián. Amikor én építkeztem, a nagy nappali szobánk sokáig nem volt berendezve, beállítottam egy pingpongasztalt, oda járt az egész szerkesztőség. Az ilyen összejöveteleken rengeteg gondot, félreértést lehet megoldani.


Léphaft Pál karikatúrája
 

* Könnyebb most fotózni, mint régen?

— Szerintem igen. Kezdetben fekete-fehérben fényképeztünk, a filmet nem volt szabad pazarolni, egy eseményt 10-12 felvételből kellett megoldani, ami manapság szinte hihetetlen, hiszen egy-egy hosszabb rendezvényen akár ötszáz digitális felvételt is készítünk. Régen sokszor nem sikerült a fotó, kiakadt a film, nem húzta a gép, és csak akkor vettem észre, amikor elő akartam hívni. A színes diapozitívok esetében négy órába került egy film előhívása, ezért előfordult, hogy egyszerre kettővel akartam dolgozni. Az egyik oldalukat össze lehetett fordítani, de a sötétben rosszul csináltam, összeragadtak, elrontottam. Ilyen malőr most már nem történhet meg.

* Mi a kedvenc témád?

— A szebbik nem ábrázolása. Úgy érzem, mindenki hálás lehet, hogy megteremtődött a nő, mert nála csodálatosabb, szebb, érzékibb teremtménye nincs a világnak. Ezt minden módon igyekszem bemutatni, a külön hobbim pedig az aktfotózás.

* El tudod képzelni, hogy nemsokára nyugdíjas leszel?

— Nem igazán, mert az embert elfelejtik, ha már nincs benne a köztudatban. Remélem, hogy fotósként akkor is odaengednek majd bizonyos eseményekre. Nyugdíjasként már nem kell sietnem, leshetem a pillanatokat. Esetleg azt is pótolhatom, amit kiállításokon nem osztottam meg az emberekkel. Nekem ugyanis nem voltak kiállításaim. Lehet, hogy ez csak kifogásnak hangzik, de annyira lekötött a mindennapi munka, hogy eszembe sem jutott. Nem is gyűjtöttem össze a fotóimat. Valójában a címlapok nyújtottak állandó kiállítási felületet számomra. Igaz, tavaly az MTA Szegedi Akadémiai Bizottság Fotóművészeti Munkabizottságának közös kiállításán alapító tagként nekem is szerepelt két képem. És van még egy álmom: nagyon szeretném majd veled együtt köszönteni a százéves Hét Napot. Ez ugyanis azt jelentené, hogy még akkor is lesz nyomtatott sajtó. Az újság kézbevételének ugyanis megvan a maga szertartása, a lapot olvasva az ember úgy érzi, ő is ott van az események forgatagában.

* Van rá esélyünk, hogy koccintsunk a Hét Nap századik születésnapján, hiszen én akkor nyolcvannégy, te pedig kilencvenegy éves leszel.


A pólón Szalai Attila karikatúrája




















 

 

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A kis csodakocsi
Hét Nap — Hetven Év
Jó, hogy mindig van mellettük egy családtag
Hét Nap — Hetven Év
  • GYURKOVICS Virág
  • 2016.04.12.
  • LXXI. évfolyam 14. szám
Facebook

Támogatóink