A minap úgy éreztem, visszafelé haladok az időben. Vagy ha egészen pontosan akarnék fogalmazni, akkor vissza is mentem legalább egy évtizedet, vagy még többet. Ez nem déjá vu volt, hiszen valóban megtörtént már velem. És az olvasók többségével is. A hosszú sorban állás, a végtelen araszolgatás az országhatáron. A lassan vagy alig mozduló kocsik tömege. Persze, a szituáció egészen más volt, most nem üzemanyagért igyekeztek a túloldalra. Habár néhányan, bizonyára csak viccből, a lassú percek múlatása végett tologatták az autót. Nekiveselkedett az egész család, és nagyon jól szórakoztak. Hol tehetnék ezt meg egyébként, ha nem Európa kapujában, a szerb-magyar határon? Egyesek még fényképeket is készítettek a színes kavalkádról. Elképzelem, amint otthon mutogatják a barátaiknak, akik majd szörnyülködnek, hogy még ilyen is van, nemcsak az igazolvány-felmutatós átsuhanás a képzeletbeli piros vonalon. A kép abban is különbözött az egyszer már átélttől, hogy nem megnagyobbított tartályú, átalakított, ócska tragacsok tolongtak, amelyekért nem kár, ha koccan is, hanem márkás, külföldi jelzésű autók. És senki sem idegeskedett. Kiszálltak, sétálgattak, nyugodtan ettek-ittak, cseverésztek, ismerősöket kerestek, látszólag sehova sem siettek. Akadt ott mindenféle szerzet, kendővel bekötött fejű, hagyományosan öltözött, csendes asszonyok, divatos ruházatú, kicsattanó menyecskék tetoválásokkal ékesített, macsószerepben tetszelgő férjeikkel. A legmenőbb ruházat a tornacipő vagy szandál, rövidnadrág, póló és vastag aranylánc összeállítás volt. Az ékszerrel lehetett hivalkodóan játszani, csavargatni, majd az illetéktelen szemektől félve, elrejteni.
Igen, mint azt már bizonyára kitalálták, szabadságukról visszatérő vendégmunkások sokasága közé keveredtem, én, az örökké rohanó izgága, aki a legtöbbször már azért is fel tudna robbanni, ha ötnél többen állnak előtte a pénztárnál. Most is pánikoltam, hogy elkések a színházból, ahova éppen igyekeztem. De közben az is eszembe jutott, mit szólnának ezek az emberek itt körülöttem, ha tudnák, mi az úti célom. A zömük bizonyára hiábavalóságnak, benzinpocsékolásnak tartaná, ami miatt nem érdemes elindulni otthonról, elhagyni a kényelmes karosszéket, felcserélni a televízióban sugárzott, népszerű sorozatokat. Ráadásul még országhatáron is átbumlizni. åk viszont az útlevelükkel, a márkás járgányukkal és a feltehetően vastag pénztárcájukkal azt nem érthetik meg, mit jelent nekem, a ketreclakónak, a vízumkötelesnek egy-egy ilyen kiruccanás. A szabadságot, vagy legalábbis annak az illúzióját. Hogy átmehetek megnézni, persze, nem gyakran, egy-egy előadást, esetleg kiállítást, és nem a mindennapos szükséglet, a vásárlás, a beszerzés kényszere hajt. Később, a négyezer férőhelyes, zsúfolásig megtelt szabadtéri nézőtéren üldögélve arra a sajnálatos tényre gondoltam, hogy a mi, két-háromszáz személyt befogadó színházaink a harmadik-negyedik reprízen már szinte üresek.
A várakozás és a régen látott, de még el nem felejtett helyzet hatására feltolultak az emlékek. Apró lázadásaink, amelyekkel üzenni szerettünk volna a hasonlóan gondolkodóknak. A döntő pillanatok előtt hallgatott és énekelt Mondd, te kit választanál? című dal az István, a király rockoperából. ,,Valakinek holnap le kell mondania hivataláról.” Milyen élvezettel hangsúlyoztuk! Pedig sokáig nem történt meg. Utána meg már túl későn.
De jó magának, állapította meg egy ifjú ismerősöm, hogy még az eredeti szereposztásban láthatta az István, a királyt! Meg az Illés együttest is, tehetném hozzá szomorkásan, hiszen ez már a korral jár. A múló idő felett búslakodni azonban felesleges, inkább gondoljunk első keresztény magyar királyunk közelgő ünnepére. Még akkor is, ha gyarló az ember, és ,,ahhoz a párthoz áll, ahonnan többet remél”. Mert: ,,minden kornak rendszere van, de rendszere van.”