Mottó:
''Egy udvar, egy eresz, / az ajtón vasretesz, / mindegyik rozsdamart, / ha döngetek, visszatart.”
(Szűcs Imre: Cím nélkül)

Négyen az új művelődési egyesület alapító tagjai közül: Jasmina Marčeta, Bacsik Klaudia, Csíkos Edit és Nyerges Sándor

Udvarnok sokat változott az elmúlt húsz év során, de ez a folyamat nem vált mindenkinek a javára. Kezdhetnénk talán azzal, hogy a két hullámban ideköltözött többszáz menekült teljesen felborította a lakosság addigi nemzeti arányát. Talán hallottak arról is, hogy egy szerb üzletember támogatásának köszönhetően a faluban ortodox templomot emeltek, korszerű labdarúgó-stadiont kaptak az első ligába is bejutó focisták - 3500 férőhellyel, ami majdnem a háromszorosa az itt élő polgárok számának - aszfaltút és új iskola épült. Mostanában viszont a határában lévő gáztározó miatt emlegetik leginkább ezt a kis bánáti települést, amelynek a 2002-es népszámlálás adatai alapján nem egészen 1300 lakosa van.
A Srbijagas és az orosz Gazprom február 5-én írta alá annak a vegyesvállalatnak a megalapítására vonatkozó szerződést, amely az udvarnoki földalatti gáztározó kiépítését végzi majd. A Srbijagasnak 49, az oroszoknak pedig 51 százalékos részesedésük lesz az új vállalatban. Az eseményt követő sajtótájékoztatón kiderült, az udvarnoki tározó feltöltésének első fázisa március végéig befejeződik, az év végéig pedig 470 millió köbméternyi gáz kerül a tartályokba, ami elegendő lesz az ország fennakadások nélküli ellátásának biztosításához. Ehhez a Gazpromnak 350 millió köbmétert kell biztosítania.
Mi is éppen február 5-én jártunk Udvarnokon, de a gáztározó szóba sem került. Beszélgetőtársaimmal inkább azt vitattuk meg, milyen helyzetben vannak a magyarok ezen a begaszentgyörgyi községhez tartozó településen, miért zárkóznak el a közügyektől és javíthat-e ezen az áldatlan helyzeten az újonnan létrehozott művelődési egyesület. A magyar lakosság száma 400-500 között alakul, rajtuk kívül vannak még szerbek és bolgárok, valamint menekültek. Mert azokat, akik a legutóbbi háborúk során érkeztek, külön csoportba sorolják. Mint kiderült, nem véletlenül. Ez a réteg ugyanis nem igazán tud, vagy akar beilleszkedni a falu életébe.
Olvasóink közül bizonyára sokan emlékeznek még rá, miért szerepelt a tavalyi évben Udvarnok, vagy pontosabban az iskolája, gyakran a hírekben? Igen, itt történt meg az, hogy nem nyílhatott magyar elsős osztály, mert a szülők a hét vagy nyolc kicsinyt nem akarták anyanyelvű tagozatra íratni. Azt mondják, ennek a jelenségnek a gyökerei is a két évtizeddel ezelőtti időszakra nyúlnak vissza. Az udvarnoki általános iskolában a kilencvenes évek elejétől a kilencvenes évek derekáig, öt éven keresztül nem volt magyar oktatás, majd 1996-ban nyolc tanulóval megnyílt egy összevont alsós magyar tagozat. Közben az iskola új épületbe költözött, amelyben helyet szorítottak a magyar kisdiákoknak is, a felsősök pedig a tordai iskolába kerültek. Ez a kényszerszünet azonban megtette a magáét, mert a magyarok mind nagyobb számban íratták gyerekeiket szerb osztályba. Sokan azzal érveltek, hogy azok a felsős magyar tanulók, akik Udvarnokon a szerb osztályba járnak, könnyebben megkapják az átmeneti osztályzatot, mint Tordán a magyar tagozaton. Nehezen hihető, de ez az ellenszenv mintha még mindig létezne...
A múlt és a jelen

Csíkos Edit és Nyerges Sándor szívesen idézik fel a régi időket, amikor a magyarok nem csak többségben voltak, de a faluban gazdag és tartalmas művelődési élet zajlott.

Edit arra panaszkodik, hogy nemzettársaik elfásultak, magukba zárkóztak, mindenki csak a saját dolgával törődik, nem járnak társaságba. A kultúregyesület megalapításával hosszadalmas munka vár rájuk.
- Tudjuk, nehéz lesz az embereket kimozdítani, de nem adjuk fel. Kapcsolatba lépünk az iskolával is, mert úgy gondolom, elsősorban a szülőket kell magunk mellé állítani.
- Valamikor voltak itt előadások, tánccsoportok, színdarab, bábszínház - sorolja Sándor. - Egészen a nyolcvanas évek végéig, de akkor megszűnt minden. Megjegyzem, egykor nyolcosztályos magyar iskola is működött, amelynek a tanítói és a tanárai sokat segítettek a kultúresemények szervezésében. Ma csak az összevont második és negyedik osztályba jár néhány magyar gyermek. Az emberek elszoktak a magyar rendezvényektől, később már féltek is, mert semmi sem múlhatott el ''összekoccanás” nélkül. A régi kultúrotthon még létezik, de nagyon elhanyagolt állapotban, csak időnként nyitják ki egy-egy előadás kedvéért. Mi megértettük, hogy itt csak vegyes egyesületet lehet létrehozni, teljesen magyart nem. A Banatski Dvor - Udvarnok Művelődési Egyesület alapító tagjai között tizenöt magyar és tíz szerb van. De még így sem tudjuk, hogyan viszonyulnak majd hozzá a menekültek.
- Népi tánccsoportot és ritmikai csoportot, színjátszókört szeretnénk indítani, de foglalkozhatnánk a szavalókkal és felújíthatnánk a régen oly népszerű bábszínházat is - sorolja Edit. - Az utóbbival és legalább tíz évig foglalkoztam, emlékszem az előadásainkra, tudom mozgatni a különböző bábokat. A kisgyerekek ezt bizonyára nagyon élveznék. Utána kellene járni, hova lett a felszerelésünk és milyen állapotban van. Nem baj, ha először csak 3-4 pár táncos lesz, mi is úgy kezdtük annakidején. Talán a régi ruhákból is össze lehetne szedni valamennyit, ilyesmit nem dobnak ki az emberek, az enyém is megvan. Fel sem tudnám sorolni, hány helyen jártunk, szemlékre, bemutatkozásokra vittek minket. Ha nem volt autóbusz, akkor a szülők segítettek, saját kocsikkal szállították a gyerekeket a fellépés helyszínére. Sajnos, most a szülők hozzáállásával is gond van. Itt van például az iskola. Azt hiszik, ha már az első osztályban szerb tagozatra íratják a gyermeküket, később könnyebb lesz neki, mert a középiskolában úgysem tanulhat az anyanyelvén.
Sándor szerint azok a szülők, akik maguk is szerb iskolába jártak, félnek, hogy az anyanyelvükön nem tudnának segíteni a csemetének, meg aztán a vegyes házasságokban leginkább szerbül beszélnek odahaza is. Az udvarnoki iskola sorsa azért is kérdéses, mert a szerb tagozatokon sincs sok tanuló. A fiatalok, munkalehetőség hiányában, nem maradnak a faluban.
- Az ittenieknek tulajdonképpen hiányoznak a rendezvények, de nem tennének semmit annak érdekében, hogy végre történjen valami. Nemrégiben tartottunk egy táncestet, élő zenével, sokan összejöttek, és jól is érezték magukat. Másodszor már nem kaptuk el ingyen a termet, azt mondták, nem használhatják csak a magyarok. Éppen ezért most kivárjuk a bejegyzésünkről szóló hivatalos végzést, mert ha a kezünkben lesz, akkor nem utasíthatnak el minket. Én bízom benne, hogy lassan minden beindul. Régebben is így volt, egy-két ember elkezdett valamit, aztán jöttek a többiek.

Jasmina nem fél

A két lány, Bacsik Klaudia és Marčeta Jasmina nemigen kapcsolódtak be a társalgásunkba, ezért megkíséreltem őket is szóra bírni. Annál inkább, mert Jasmina teljes erőbevetéssel veszi ki a részét a falu életéből: ő a 2009 áprilisában alakult helyi VMSZ szervezet és az új művelődési egyesület elnöke, de élen járt az aláírások gyűjtésében is a magyar választói névjegyzékre. Mindezek mellett pedig másodéves informatika szakos egyetemi hallgató Nagybecskereken. És nem utolsósorban visszaköltözött a falujába. Amikor azt kérdeztem tőle, milyenek az udvarnoki fiatalok, egy szóval válaszolt: agresszívak. És visszahúzódóak - tette hozzá a következő pillanatban, vagyis ránk bízta, találjuk ki, melyik jelzővel kiket illetett. A faluban egyébként még most is viszonylag sok fiatal van, hiszen az első zenés estre hetvenen jöttek össze, közöttük 60-65 magyar. Jasmina a névjegyzékre való feliratkozásról is mesélt. Felidézte, hogyan dobták ki őket olyan házakból, ahol magyarok élnek. Az akció azonban sikeresnek bizonyult, hiszen háromszáz aláírást gyűjtöttek össze. Tőle tudom meg azt is, hogy a VMSZ helyi szervezetének ötven tagja van. De csak papíron - árulja el azonnal - sajnos, a munkából nagyon kevesen veszik ki a részüket. Hogy ő miért vállalta ezeket a tisztségeket? A válasz rövid és velős:
- Mert nem volt más. Mindenki félt.
Az asztal körül ülők a folytatásban a pályázatokról beszéltek, meg arról, hogy tavaly a tordaiak és a bácsfeketehegyiek tartottak közös művelődési műsort, amelyre megtelt a kultúrotthon. Ezt a közeljövőben szeretnék megismételni, de remélik, hogy addigra egy-két helybeli fiatalt is be tudnak kapcsolni. Valaki elmondhatná, például, az udvarnoki születésű Szűcs Imre egyik költeményét... A versek emlegetésekor az is kiderült, hogy a faluban nincs magyar könyvtár. Újabb feladat a művelődési egyesület tagjainak. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a régi iskolaépületben, amelyet lebontottak, legalább kétezer magyar könyv volt. Csakhogy ezzel a kis könyvtárral a költözéskor senki sem törődött. A magyar tanítónők a házi olvasmányok egy részét kimentették, de a többi az ideiglenes raktározó helyen maradt. A világhálón megtalálható a Magyar Szó egyik 2004-ben kelt cikke, amely arról számol be, hogy a szekrényeket idővel széthordták, a bennük lévő köteteket a folyosóra szórták. Sőt, a későbbi építkezések során a mesterek állítólag gyújtósnak használták a jobb sorsra érdemes olvasnivalót.
Mivel a mai Udvarnok (Banatski Dvor) két településből, Szöllősudvarnokból (egykor Roggendorf) és Törzsudvarnokból olvadt össze, két katolikus temploma van: a Kisboldogasszony (1891-ben épült) és a Szent Rozália Szűz (1896). Mindkettőben a hónap harmadik vasárnapján tartanak szentmisét. A falu története két uraságot említ, Roggendorf tábornokot és Csekonics grófot. A kastélyhoz tartozó istállók és lakóépületek egy része ma is megvan, jelenleg a szövetkezet irodáit helyezték el benne. A roggendorfi temetőben található, rossz állapotban lévő kápolna megközelítését a szárazabb, tavaszi hónapokra halasztottuk. Mert állítólag még így, romosan is érdemes megnézni!
Csíkos Edit és Nyerges Sándor búcsúzáskor megismétli, nem lesz könnyű dolguk, mert aki csak teheti, elmegy ebből a faluból.
- Csak én jöttem vissza! - nevet rám Jasmina. És ennél tökéletesebb végszót el sem tudtam volna képzelni.