Miért nehéz segítséget kérnem?

Miért nehéz segítséget kérnem?

Sokszor nehezünkre esik másoknak segíteni, viszont segítséget kérni sem könnyű. Vajon miért nem merünk szólni?

Egyrészt félünk a visszautasítástól, olykor azonban alaptalanul. Magyarán: lehet, hogy az a másik akkor valóban nem ért rá, vagy más akadályba ütközött. A rendszeres visszautasítást — például, hogy ne szolgáltasd ki magad, ha már meg tudod csinálni magad is — gyakran úgy éljük meg, hogy ha kérünk, nem kapunk segítséget, ha pedig valóban nem tudunk valamit támogatás nélkül megoldani, akkor szégyenkeznünk kell. Máskor arra gondolunk, hogy valakit a saját gondunkkal terhelünk. Ennek legfőbb mögöttes tartalma arról szólhat, hogy mit fog ezek után gondolni a másik rólam, és hogyan hat az majd a kapcsolatunkra. Esetleg attól is retteghetünk, hogy ez idővel függőségi viszonyhoz vezethet: vajon mit kér majd a másik cserébe, s ez vajon nekünk majd belefér-e? Illetve: egészséges-e rendszeresen másra támaszkodni, ha egyedül nem tudunk megoldani valamit? Nos, ezek a kérdések egy egészséges kapcsolatban napvilágot látnak, és megtárgyalhatjuk őket.

A senkinek sem akarok könyörögni érzéstől persze addig is eljuthatunk, hogy ha másoktól kérünk segítséget, akkor esetleg a kontrollt is kiadjuk a kezünkből. Valószínűleg van olyan, aki ezzel a segítő és egyúttal „feltételeket diktáló” szereppel vissza is él. Gyakori eset ez, amikor a szülők anyagi segítség fejében igencsak szeretik beleütni az orrukat annak „helyes” elköltési módjába is. Vagy támogatják a fiatalok esküvőjét, viszont ennek ellenében elvárják, hogy a saját baráti körük teljes létszámban jelenhessen meg. Azaz a segítő túlságosan beleszól utána az életünkbe, nemcsak a kért dologban látják támogatásra szorulónak a szívességet kérőt, hanem gyermekként kezelik, az akaratát semmibe veszik.

Némely segítségnyújtók esetében végig hallgatnunk kell, s emiatt mi magunk is elhisszük, hogy nekünk sokkal könnyebb, mint nekik. Hiszen mi csak csettintünk, s ő(k) máris rohan(nak), de neki(k) ki segít majd? Ugye, ismerős?

Lehet, hogy korunk problémája az önteltségnek egy különös formája, melyben az omnipotencia érzésével kecsegtetjük magunkat: én mindenre képes vagyok, és mindent megoldok egyedül, ha kell. És valóban. Megy is. Rettenetesen sok szenvedés árán, melyet magunk viselünk, és másoknak okozunk abból az arrogáns okból, hogy azt képzeljük, egyedül kell megoldanunk. Pedig nem. Olyanokat viszont gyakran látni, akik sok kínlódás után végül csak segítséget kérve vagy esetleg elfogadva lépnek tovább.

Hasonló, ám egy kicsit más a helyzet, amikor belső, lelki gondjaink gyengítenek bennünket. Sokszor úgy gondoljuk, hogy majd magától megoldódik a helyzet — ugyan, majd csak lesz valahogy. Sajnos ez a halogatás még nagyobb bajt szülhet, s ezután még nehezebbé válik a segítségkérés. A haverok és a barátok — akármennyire próbálunk is őszinték lenni velük — ritkán látják a helyzetet jól vagy pontosan, hiszen éppen attól barátok, hogy hasonló életszakaszban vagyunk, hasonlóak a témáink és a gondjaink is.

Viszont azt is be kell látnunk, hogy van olyan ember, aki nem tud segítséget kérni, mert, mondjuk, nincs mintája arra, hogyan lehet ezt egészséges keretek között megtenni. Máskor pedig azt látni, hogy egy-egy családban szégyen támogatást kérni. Aki mégis megteszi, az ezáltal kitaszítottá válhat. Leginkább elbagatellizálják a gondokat, s a környezet egyáltalán nem érti, hogy egy ilyen „apróság” miatt miért kellett az illetőnek például szakemberhez fordulnia.

Mivel a segítség kérésének nehézsége ugyancsak összefüggésbe hozható az önbecsülés, önértékelés alacsonyabb szintjével, sokan úgy érzik, ha ezt megteszik, maguk is lekötelezetté válnak, és mindezek után azonnal ugranak is, amikor csak szólnak nekik.

Ha feltesszük a kérdést, hogy mi a legrosszabb abban, ha valakitől segítséget kérünk, s azt a választ kapjuk, hogy az, ha a másik megtagadja azt, még akkor is nullán leszünk ahhoz képest, mintha meg sem próbáltuk volna — közben pedig mégis meg mertünk tenni egy fontos lépést. Ha azonban többször kérünk segítséget, nagy a valószínűsége, hogy egyszer megértő fülekre találunk, a megfelelő ember személyében.

 

A segítségkérés valójában azt jelzi, hogy akarunk valamit, amivel jobbá tehetjük a saját, a szeretteink és a környezetünk sorsát. Kérj, és adatik!

 

Azt is tudom, hogy a legtöbben a könnyű és gyors megoldásokat szeretik, melyekkel igazából nem kell sokat bajlódniuk, és melyek mindenki számára egyértelműen pozitív eredményhez vezetnek. Egy segítő kapcsolatban viszont általában rögös út vezet a változáshoz. Úgy érezhetjük, hogy ha külső segítőhöz fordulunk, azzal beismerjük, hogy életünk egy területén kudarcot vallottunk, nem tudjuk egyedül megoldani a helyzetet, vagy legalábbis megakadtunk ebben a folyamatban. Sérül a magunkról kialakított képünk, gyengének látszunk. Márpedig senki sem szeret annak látszani.

A szakembertől való segítségkérés esetén a segítés soha nem maradhat el. Néha az is elég lehet, ha egy idegennek elmondhatunk valamit, ami bennünket gyötör, vagy ezek után a szakember egy más, számunkra új (korábban nem tapasztalt) módon látja/láttatja a bajunkat.

Szakember segítségét kérni nem kis dolog, viszont ebből presztízskérdést sem helyes csinálni. Vagyis például a pszichológust nem az időnket múlatni keressük fel, hogy holmi modern gésa módjára szórakoztasson bennünket. Egy konzultációnak, segítségnyújtásnak, terápiának, beszélgetésnek — a szakember munkaterületétől függő meghatározások ezek — mindig van egy vagy több célja, melyet ilyenkor érdemes közösen megfogalmazni. S ne feledjük: ha az illető nem szimpatikus, nem tetszik nekünk, vagy nem illeszkedik a személyiségünkhöz, akkor mindig módunkban áll megszakítani a folyamatot, és esetlegesen máshoz fordulni, mástól kérni segítséget.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Ne féljünk, ne féljetek!
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2018.12.14.
  • LXXIII. évfolyam 49. szám
Érzelmi biztonságban
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2018.11.26.
  • LXXIII. évfolyam 47. szám
Facebook

Támogatóink