Nem mindegy, mit, és nem mindegy, mikor. A fotográfia lényege, hogy mi van a keretben — vallja Molnár Edvárd szabadkai fotóművész, fotóriporter, aki kimagasló művészi tevékenységéért június 22-én vehetett át a Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat.
Molnár Edvárd neve bizonyára sokak számára ismerősen cseng. Nem is csoda, hiszen egyebek között a színház- és a jazz-fotósorozatai már az egész régiót bejárták, s napilapunk, a Magyar Szó hasábjain is rendszeresen megjelennek a felvételei.
Szóval az a lényeg, hogy mi van a keretben, de mégis: miben keresendő a jó fotó titka? — Edvárdnak erre is van egy frappáns válasza.

* Szabadúszó, autodidakta módon váltál ismert fotográfussá a térségben. Véleményed szerint élesen különválasztható-e az úgynevezett profi vagy művészi fotográfia az amatőr fotótól?
— A fotóművészet képlékeny fogalom, nehéz megfogalmazni — pláne itt, mifelénk —, hogy ki vagy melyik kép számít annak. Szerintem az a profi fotóművész, akinek a galériában nemcsak árulják a képeit, hanem veszik is — jó pénzért. Ami az amatőröket illeti: ebben a digitális korszakban egyre több a hobbifotós, akinek van más szakmája, amiből megél, a fotózást pedig kedvtelésből csinálja. Ez rendben is van, meg vannak nagyon jó fotósok, akik közül viszont sokan „osztogatják” a fotókat. Persze, megtehetik, mert ők nem ebből élnek, de éppen ezért, ez nem lojális konkurencia, mert akkor a profi fotósok nem kellenek, és ezzel már nekem is rontják a piacomat, miközben haladni kell a korral, megvenni az új fényképezőgépeket, tartozékokat. Szerintem ezt a kérdést gazdasági oldalról lehet megközelíteni: az a profi, aki ebből valóban meg tud élni. Ami a minőséget illeti: van, aki profi, de nem biztos, hogy nagyon jól csinálja, és fordítva. Meg aztán: ízlések és pofonok különböznek.

* Pályafutásod során több technikában, illetve többféle fotózási irányzatban is kipróbáltad magad. Valamennyi irányzat különféle hozzáállást igényel. Miben nyilvánul meg ez a különbözőség?
— Annyira nem különböznek, a koncert és a színház például hasonló: színpadon van mind a kettő és műfények vannak. Ott az embernek nem nagyon van szabadsága a színpadon mászkálni, hanem ül egy helyben, és vadássza a kellő pillanatokat. A sajtófotó talán a legtágabb fogalom, amibe szinte minden belefér, mert ha például egy divatbemutatóról szól egy cikk, amit illusztrálni kell, akkor a divatfotó is sajtófotó, meg ugyanígy a színház-, a koncert-, a természetfotó is lehet az. A téma nem is annyira fontos, a jó fotónál sokkal lényegesebb, hogy mennyit mutatunk meg és melyik pillanatban. Figyelni kell, meglátni a képet. A fotográfia arról szól, hogy mi van a keretben — ez a legegyszerűbb magyarázat, de egyben ez a legnehezebb is ebben a foglalkozásban. Az embernek a másodperc töredéke alatt kell eldöntenie, hogy mennyit mutat be, és mikor — ezt belülről kell érezni.

* Van-e kedvenc irányzatod?
— Én a régi realista fotósokat, Brassaїt, André Kertészt szeretem, de nagy kedvencem Lartigue, a francia fotós is. Kedvelem nagyon a természetfotót meg a sportfotót is, de leginkább mégis a szubjektív dokumentarizmust — s ezzel nem azt akarom mondani, hogy én ebben nagyon jó vagyok. A szubjektív dokumentarizmus lényege az, hogy szubjektíven kiragadsz valamit, ami nem biztos, hogy az esemény legfontosabb momentuma, mégis sokat mond. Ezt képviseli többek között Gulyás Miklós, egy idősebb fotós vagy Vancsó Zoltán, akinek a képei önmagukért beszélnek. Szerbiában a Kamerades csoport követi ugyanezt az irányzatot, ők például a kampányról készítettek sorozatot, aminek az érdekessége az, hogy a politikus, a szónok szinte alig látszik, csak a keze, a tömeg vagy az árnyékok. Tehát nem a történés a fontos, hanem maga a pillanat. Ebben nincs semmi művi dolog. Ugyanígy, ha végignézünk a korzón, észre kell venni, hogy melyik ember esetében melyik pillanatot érdemes kiragadnod. Ahogy lépkednek, ahogy takarják egymást vagy nem, az a nő fagyizik, ez megy be a bankba, amazok kijöttek onnan… A másodperc töredéke alatt változnak a képek — ez az, ami érdekes. Az ilyen fotókban van fantázia, el tudok rajtuk töprengeni, érzelmeket, gondolatokat ébresztenek. Számomra ez az igazi kép, amelyikben meglátod a sztorit, vagy az izgalmat, pedig nem több, mint a mindennapi élet. Márai is azt mondta: az igazat írd! Én a filmekben is az olyan drámákat szeretem, amelyek valóban az életről szólnak, de ugyanez vonatkozik az újságírásra is.

* Fotóriporterként újságírói díjat is kaptál. Mit gondolsz — megítélésében, presztízsében vagy akár csak a szakmaiság kérdését vizsgálva —, hol tart ma a vajdasági magyar média a sajtófotó tekintetében?
— Szerbiában — de világszerte is — elég rossz helyzetben van a média, s kisebbségben — a vajdasági magyarság körében is — még nehezebben. Egyre szűkül a piac, pénz nélkül pedig nehéz jó újságot csinálni, mert nemcsak az újságírókat kell megfizetni — ez magától értetődő kellene hogy legyen —, hanem kell a jó papír, a jó nyomda, el kell jutni bizonyos helyekre, és jó felszerelés is kell ahhoz, hogy napra kész és minőségi sajtónk legyen.
A vajdasági magyar médiában a két kezünkön meg lehet számolni, hogy hány sajtófotós van, de nem is nagyon találkozunk, pedig úgy gondolom, szükség volna a szakmai fórumokra is. Tagja vagyok a Szerbiai Sajtófotósok Egyesületének, de azon kívül, hogy megszervezik a Press Photo kiállítást, más nemigen történik, továbbképzés, pályázat, érdekvédelem alig van. Magyarországon valamivel jobb a helyzet, ott vannak fotográfiai múzeumok, kiállítások, és minden évben eljön a World Press Photo, a világsajtó-kiállítás is — igaz, most már talán Szerbiába is. Az egész vizuális vagy fotókultúra gyerekcipőben jár nálunk, és ez nyilván kihat a sajtófotóra is. Én azon vagyok, hogy a vizuális kultúrát erősítsem, és örülök, ha ezzel hozzáadtam valamit a város hírnevéhez, kulturális fejlődéséhez.

* A Bodrogvári Ferenc-díj átvételekor az oktatás fontosságát hangsúlyoztad, azt, hogy magad is szeretnéd átadni a tudásodat. Mióta érzel magadban késztetést erre?
— Én mindig is olyan típusú voltam, hogy ha valami tetszett, ha jó filmet láttam, jó kiállításon jártam, akkor megosztottam másokkal az élményt. Amikor elkezdtem fotózni, autodidakta módon, folyóiratokból, könyvekből tanultam, de rájöttem, hogy ez nem elég, mestert kell keresnem. Két év után találkoztam Révész Róberttel, nagyon hálás vagyok neki, nélküle nem lennék sehol. Tőle tanultam a legtöbbet, ő nekem akkor mindent elmondott, amire kíváncsi voltam — úgy érzem, így lehet a legjobban tanulni, és ha van érdeklődés, én szívesen osztom meg azt, amit tudok, de nagy titok nincs, szerintem a titok az emberben, az alkotóban van.

* A média fogaskerekei között őrlődve a sajtósoknak folyamatosan azon kell igyekezniük, hogy ne váljon rutinszerűvé a munkájuk, ugyanakkor számodra a művészi fotográfia is meghatározó, ami szintén mindig új perspektívát igényel. Ezt a mindig újszerű látásmódot honnan meríted?
— Néha nem is az újszerűség, hanem inkább az a kihívás, hogy kialakíts egy sajátos stílust vagy látásmódot, hogy amikor az emberek ránéznek a fotóra, akkor tudják, hogy ez Molnár Edvárdé. A képzőművészeti ágak közül talán a fotográfiában a legnehezebb ilyen sajátos stílust kialakítani, de a fotografálás az egyetlen a képzőművészeti irányzatok között, amelynek a művelése közben véletlenül is lehet remekművet csinálni. A saját kézjegy kiépítése nehéz, idő kell hozzá. Néha irigylem is a hobbifotósokat, akik más munkájuk mellett fényképeznek, én pedig nap mint nap viszem magammal a gépet. Néha le kell tenni, pihenni kell egy kicsit. Olyankor szoktam elővenni a régi fényképezőgépet, a Rolleiflexet, ami 6X6-os, s teljesen más hozzáállást, más gondolkodásmódot igényel. Fényt kell mérni, és nagyon meg kell gondolni, hogy az ember mikor exponál. Akkor kikapcsolódok ebből a digitális darálásból. Meg nagyon jó utazni, látni más helyeket, az mindig nagyon inspiratív a számomra. Szabadkán, ahol mindennap jelen vagyok, sokszor nem veszek észre dolgokat. Örülök, ha meglátok valami újat, amit eddig még nem vettem észre itt...