home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Merre tovább, vajdasági magyar média?
BODZSÓNI István
2015.12.20.
LXX. évf. 50. szám
Merre tovább, vajdasági magyar média?

Az utóbbi hónapokban számtalan írást olvastam a vajdasági magyar média jelenéről: a politika valódi vagy vélt befolyásáról, leváltott szerkesztőkről, cenzúráról és öncenzúráról, lázadó és talpnyaló munkatársakról vagy főnökökről, igazságról és hazugságról, reményről és kiábrándulásról.

A cikkek, elemzések, interjúk, híradások, közösségi oldalakon felsorakoztatott vagy csak egyszerűen odadobott beszólások, megjegyzések többsége nélkülözte a tárgyilagosság, kiegyensúlyozottság, korrektség minimumát is, de voltak átgondolt, bölcs és megfontolandó fejtegetések, gondolatok is.

A szerzők között voltak valódi újságírók, magukat annak vélő és majdnem újságírók, nevüket vállaló vagy álnevek mögé bújó politikusok és politikusjelöltek, színészek, zenészek, tanárok, unatkozó háziasszonyok, iparosok és a megnyilvánulás lehetőségeire vadászó (visszatérő) egyének. Az első benyomás alapján akinek eszébe jutott, erre hivatottnak, esetleg érintettnek érezte magát, és volt valamilyen lehetősége vagy nyilvános felülete interneten, újságban, rádióban, tévében, netán egy közönségtalálkozón szót kérni, az elmondta, leírta a véleményét és javaslatait. Negyvenvalahány éve gyűröm a szakmát, de nem emlékszem, hogy valaha is ennyien értettek volna az újságíráshoz, a mediához általában. „Boldog lehet a vajdasági magyarság, hiszen fényes jövő előtt áll a sajtója, ha ennyire bőséges az állomány és az utánpótlás!” -- mondhatná egy kívülálló. Ebben nyilván van némi igazság, mert a nyilvános kommunikáció sokrétűsége a közösséget is mozgásra motiválhatja -- a gazt, az etikátlan magatartást pedig idővel kiszűri a természetes öntisztulás (ha demokráciában élünk). A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb!

A valamikor kora tavasszal generált vitában tizennégy-tizenöt név húzza a prímet. A többiek csak mellékszereplők. Ez sem kevés, de nem elég a vajdasági magyar sajtó valódi problémáinak teljes átgondolására. Tartalomban és stílusban sem. Főleg, hogy a vita elsősorban a politikáról szól, és nem a médiáról: az utóbbi inkább kifogás és eszköz. A polémiáról nyilván én sem tudok elfogulatlan véleményt mondani, hiszen időnként magam is beleszóltam, kiváltképp, amikor a Pannon RTV-ről volt szó.

Akkor miről kellene beszélni? Mielőbb!

A médiaintézmények, az egész rendszer fejlesztése, átalakítása csak hosszú távon tervezhető: úgy húsz-huszonöt évre előre. A vajdasági magyar média (nyomtatott sajtó, tv, rádió) a múlt század hatvanas éveiben kezdett felerősödni, aztán egy kényszerpályára terelődött a miloševići években, majd a romjaiból igyekezett újraépülni, és a mai napig keresi a helyét a közösségi érdek, az állami szabályozás, a politika és a piaci lehetőségek négyszögében. A megoldások kutatását megnehezíti a vitathatatlan tény, hogy egyre kevesebben vagyunk, így az igényeinket kielégítő rendszerek, intézmények is zsugorodhatnak. Belegabalyodhatunk a negatív kölcsönhatások ördögi körébe, amit okvetlenül el kellene kerülni. Tehát a vajdasági magyar médiára, önálló, anyanyelvű, közösségi médiára szükség van, annak leépítéséről nem szabad gondolkodni, átalakításáról viszont igen! Kevésbé kényszerből, inkább racionális megfontolásból addig, amíg ezt önszántunkból megtehetjük külső beavatkozás nélkül.

Vegyük sorba a sajtóházainkat és a valószínűsíthető problémákat (eszem ágában sincs ítélkezni, csupán közös gondolkodásra buzdítani).

Egyetlen napilapunk, a Magyar Szó évek óta küzd a nyomtatott sajtót sújtó gondokkal, elsősorban az értékesítés csökkenésével. A mizériát az internetes megjelenés erősítésével igyekeznek orvosolni, ami egyértelműen beleillik az európai trendekbe, de figyelembe véve a vajdasági magyar közösség szerkezetét és internetes szokásait, fontos lenne a nyomtatott kiadást is fenntartani. Tudom, hogy hosszú ideje téma annak tartalmi és formai átalakítása, érdekesebbé, olvashatóbbá tétele, a technológiai rendszer modernizálása, racionalizálása. Talán jó lenne ezt ismét napirendre tűzni annak érdekében, hogy a Magyar Szó még hosszú évtizedekig szolgálhassa a közösségünket. Nem feltétlenül, de ehhez tartozik az újvidéki Forum-székház további sorsa és kihasználásának módozatai is. A város egyik legértékesebb épületének hasznosabbá tételéről (szándékosan kerülöm a hasznosítás kifejezést) is érdemes lenne ismét beszélgetni.

A Hét Nap hányatott sorsát nálam sokkal jobban ismerik a történések szenvedő alanyai. A hetilap sokáig kereste az arculatát és az olvasók kegyeit, aztán egy huszárvágással elkötelezte magát a Magyar Mozgalom mellett, népszerűsítve annak tevékenységét és értékrendjét (talán azzal a céllal is, hogy ellensúlyozza a VMSZ-közelinek tartott Magyar Szó befolyását). Ezzel valószínűleg szerzett magának egy állandó olvasótábort (nem ismerem a számadatokat), de veszíthetett is a régi közönségből. Kérdés, hogy ez meddig tartható fenn, mert a politikai alakulatokhoz való szoros kötődés hosszú távon egy médiumnak sem hozott boldogulást, ha nem kísérte szakmai és tartalmi fejlődés. Ha az intézmények fenn is maradhatnak, a vezetői gárda sorsa már kevésbé kiszámítható. Nyugaton nem ritka, hogy valamelyik újság egy meghatározott párt vagy ideológia értékrendjét képviseli, hirdeti. De azok nagy közösségek, melyek biztos anyagi hátteret tudnak nyújtani a médiának. Kisebbségi keretek között ez nem így működik. Ezeken az oldalakon előttem már leírták, hogy esetleg gondolkodni kellene a Magyar Szó és a Hét Nap fúziójáról. Ahogy ezt már a Magyar Szó esetében is említettem, a Hét Napra is nagy szükségünk van, elsősorban a komoly társadalmi, szociológiai, politikai elemzések miatt. A Hét Nap valami olyasmi, mint a NIN, a Vreme a belgrádiaknak vagy a Heti Válasz és a HVG a budapestieknek. De talán hatásosabb lenne egy házon belül összeadni az erőket, elkerülni az átfedéseket (nyilván ehhez egy hatalmi, politikai konszenzusra is szükség lenne).

A Családi Kör belső szerkezetéről csupán annyit tudok, hogy magánlap, és a piacból igyekszik megélni. Kiadványként azonban megvan az olvasótábora, a közösség számára pedig csak hasznos lehet, ha van egy könnyedebb hangvételű hetilap (a komolyabb hangokat kereső Hét Nap mellett), és ha nem lesznek kifejezett politikai ambíciói, akkor megérdemelne több támogatást a közösség részéről. Utóbbit csak azért hangsúlyozom, mert túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy két politikai hetilapot „eltartsunk” vagy megemésszünk.

Ha már a magánmédiánál tartok, akkor hadd említsem meg a VajdaságMa hírportált, mely vezető szerepet tölt be az internetes piacunkon. Ha több ereje (nyilván pénze) volna ahhoz, hogy aktuálisabb, frissebb legyen az információk tálalásában és egy kicsit kiegyensúlyozottabb a rovatok szerkesztésében, akkor a Kárpát-medence talán leghasznosabb portáljaként tarthatnánk számon. Egyáltalán a közmédia és a magánmédia versengése nem árthat a szolgáltatások minőségének, de a magánmédia rendeltetése és fennmaradása mégis a piactól függ.

A Vajdasági RTV mint az ország második közmédiája sok változáson ment keresztül az elmúlt huszonöt év alatt, és minden lépésnél valamivel szűkült a mozgástere. Egyértelmű, hogy a VRTV sorsa szorosan fűződik Vajdaság sorsához: minél nagyobb az autonómia foka, annál erősebb a tartományi közmédia, és fordítva. Jelenleg a demokraták és a ligások uralják, de semmi kétség, hogy a tartományi hatalom esetleges átrendeződésével a VRTV helyzete ismét napirendre kerül. A haladók nyilván igyekeznek majd „begyűrni” a szerb nyelvű szerkesztőségeket, a kisebbségieket pedig egy kicsit a saját érdekeikhez idomítani, de további fennmaradásuk nem lesz kérdéses.

Számunkra különösen fontos, hogy a magyar szerkesztőségek (tv és rádió) továbberősödjenek, hiszen számos olyan feladatot tudnak ellátni, amelyre csak egy jó technológiai hátterű tartományi közmédia képes. Érdekes kérdés a VRTV anyagi helyzete: az előfizetés kiskapun való ismételt (de csökkentett összegű) bevezetése nehéz helyzetbe hozhatja az újvidékieket (a belgrádiakat is), ha nem teremtődnek meg a pluszforrások a pénzelésre. Vannak elképzelések, melyek szerint a szerb nyelvű műsoroknak szorosabb együttműködésre kell majd törekedniük az RTS-szel, a kisebbségiek viszont biztos megélhetésre számíthatnak. Ezekkel a dilemmákkal már 1975-ben is találkoztam, amikor először léptem be az akkori Újvidéki Televízió kapuján. A huszonöt évvel ezelőtti beolvasztási kísérletektől azonban egyelőre nem kellene félni, mert az Európai Unió egyik sarkalatos elve a régiók fejlesztése, és az integráció kapujában álló Szerbiában nagy kockázattal járna egy ilyen jellegű vita kirobbantása. Főleg, ha mindez a kisebbségi jogok megcsorbításának ódiumát is eredményezné.

A Pannon RTV a két rádiós és egy televíziós adással az elmúlt évek alatt gyorsan fejlődött, elsősorban annak köszönhetően, hogy igény volt egy olyan televízióra, amely folyamatosan sugároz magyar nyelvű műsort (az újvidékiek ezt kilenc másik kisebbségi szerkesztőséggel együtt tehetik csak meg, osztozva a VRTV második csatornáján). A siker kulcsa a rádiók és a tv esetében is elsősorban a helyi hírekben, a közösségi történések feldolgozásában rejlik, amit sem a magyarországi, sem az újvidéki média nem tud folyamatosan biztosítani. Ha mindez párosul az országos, a magyarországi és a világ legfontosabb eseményeinek áttekintésével, akkor a kép teljessé válik. Mindentől eltekintve, előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz a szorosabb együttműködés Szabadka és Újvidék között. A Pannon legnagyobb gondja jelenleg a kiszámíthatatlan pénzelés. A Pannon egyelőre mintegy ötven százalékban látja el önmagát, de a budapesti támogatások nélkül nem tudna működni. Amíg Budapesten az Orbán-kormány van hatalmon (úgy látszik, hogy a következő ciklusban is így lesz), addig nem hiszem, hogy gond lesz a támogatásokkal. A hangsúlyok viszont változhatnak, így a támogatások összege is. Nekünk azonban, mint már leírtam, legalább húszéves távlatban kell terveznünk. Főleg, ha végre felépül a szabadkai magyar médiaház, melyben a Pannonon kívül otthonra találhat a Hét Nap, a Magyar Szó szabadkai részlege és még néhány kisebb intézmény. Csak akkor érdemes médiaházat építeni, ha azt el is tudjuk tartani, a benne működő intézményekkel egyetemben. Egyébként úgy gondolom (igazgatóként ez feladatom is), hogy a Pannon lassan eléri a fejlesztések felső határát, és a kistérségi média bizonyos részeinek integrálása után le kell állni a további bővítéssel. A sugárzási területet kellene még növelni (elsősorban Bácska nyugati és Bánát egy-egy része), illetve a jövőben a műszaki bázis erősítésére, a munkatársak oktatására és a műsorok minőségére kell helyezni a hangsúlyt. 

A vajdasági magyar média legnagyobb fájdalma jelenleg egyértelműen a kistérségi, az önkormányzati elektronikus média felszámolása a privatizációs kényszer nyomán. Van, ahol sikerült átmenteni a magyar szerkesztőségeket, van, ahol nem. Közösségünkre nézve viszont végzetes következményekkel járna, ha megszűnne a kommunikáció az érintett térség lakosságával, azaz ha több kistelepülés egyfajta médiasötétségbe borulna. Ezért a Pannon egyik legfontosabb feladata e térségek (munkatársak, tudósítók) bekapcsolása az információs folyamatokba, és ugyanerre biztatnám a más médiumokban dolgozó kollégákat is. Ez egy rádió számára aránylag egyszerű feladat, egy televíziónál viszont már bonyolultabb megoldásokra van szükség, de némi pénzügyi háttérrel kivitelezhető. Meg kell oldani, hogy az érintett térségekbe eljussanak az ott élőkről szóló tartalmak. Ez viszont már sugárzási frekvencia, kapacitás kérdése, a megoldás többszereplős feladat. Voltak elképzelések néhány rádióadó felállításáról (Németh Ernő sokat emlegetett terve), de ez csak műszakilag tűnik egyszerűnek, a frekvencia használata szempontjából már egyáltalán nem az. Viszont még egy tartományi magyar rádiós frekvencia elnyerése (az Újvidéki Rádió magyar adásához hasonlóan), melyen a Szabadkai Magyar Rádió sugározna — helyet adva a kistérségi műsoroknak — kétségkívül nagy lehetőség lenne.

A vajdasági magyar médiában jelenleg körülbelül 500-550 ember dolgozik. Pontos adataink nincsenek, de mintegy 150-160 aktív újságíróról beszélhetünk (sokan csak mellékfoglalkozásként médiáznak, sokan már a kiöregedés határán állnak, sokan több helyre is bedolgoznak). Az újságírók jelentős része elköltözött, vagy végleg feladta az ipart. A fiatalok egyre nehezebben választják az újságírói (operatőri, rádiós technikusi vagy más hasonló) szakmát, mert sokat követel és keveset nyújt (főleg anyagilag). Vajdaságban nincs újságíróképzés, ami egyre nagyobb baj. Arra nincs szükségünk, hogy évente 50-60 iskolázott újságíró (vagy más tévés-rádiós szakember) hagyja el a főiskolát, mert két-három éven belül megtelne a piac. Egyúttal aranyat érne egy olyan szakemberképző, legfeljebb másfél-két éves oktatási intézmény, amelyben a kezdő és a már dolgozó munkatársak is tanulhatnának. Évente 15-20 jelölt. Nem több!

Hasznos lenne, ha a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületét fel tudnánk erősíteni, és egy valódi szakmai, befolyásos védőernyőt, felügyeleti, szervezési, képviseleti szerepet tudna betölteni.

Ezúttal nem szeretnék írni az újságírói magatartásról, etikáról (például mennyire politizálhat egy szerkesztő), mert az nagyon fontos, sokkal több időt igénylő, de megkerülhetetlen téma. Talán majd legközelebb.

A felsorolás azonban nem volna teljes, ha nem szólnék a politikai háttérről. Egyértelmű, hogy a vajdasági magyar média érdekérvényesítése elképzelhetetlen egy jelentős befolyással bíró politikai erő nélkül. Akár Újvidéken, akár Belgrádban, akár Budapesten vagy Brüsszelben. Politikai lobbizás, háttéralkuk nélkül nincs se pénz, se frekvencia, se épület. Tudom, hogy ez nem mindenkinek tetszik, de jelenleg az egyetlen ilyen szervezet a Vajdasági Magyar Szövetség. A többiek még csak harcolnak a pozíciókért. És van egy Magyar Nemzeti Tanácsunk. Azok közé tartozom, akik nagyon örülnek neki, hogy van egy MNT-nk, ahol hamarosan talán beszélhetünk az új médiastratégia kereteiről is. Tudom, hogy nem tökéletes, hogy javítani kellene, de akkor is a miénk! Miért örülök? Mert még emlékszem azokra az időkre, amikor a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságában néhány díszmagyar részvételével döntötték el kisebbségi sorsunk minden elemét, beleértve a sajtót is. Képesek volnánk annyira összeveszni egymással, és egy nap arra ébredni, hogy valamelyik belgrádi szerb párt magyar (jobb esetben) jelöltjei uralják a Magyar Nemzeti Tanácsot? Higgyék el, hogy ez a gondolat már megfordult egyesek fejében. A magyar szavazatokért, a magyar sajtóért minden politikai erő teljes joggal harcba szállhat. Ez is a demokrácia játékszabálya. A belgrádi hatalommal való együttműködés nélkül nem lehet magyar érdeket érvényesíteni, de közösségünk érdekeit csak magunk tudjuk igazán megfogalmazni és képviselni. Ezért is annyira fontos a vajdasági magyar sajtó jövője.

Végül visszatérve a hosszúra sikeredett elmélkedésem elejére: főszerkesztőket, igazgatókat, igazgatóbizottságokat seperc alatt le lehet váltani, illetve újakat kinevezni. Velem ez többször is megtörtént. Ahogy a politikusi, úgy az újságírói karrier is véges fogalom. A közösség, a szakma azonban marad.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..