home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Menj, és próbáld ki magad!
Kecsenovity Erna
2017.07.11.
LXXII. évf. 27. szám
Menj, és próbáld ki magad!

Az Erasmus+ program egy erasmusos szemével

Fiatal vagyok, és őszinte, ezért nem áltatom magamat: húszévesen annyit tudok a világról, amennyit egy korombelinek kell(ene). Annyit akarok az élettől, amennyit álmodni tudok, és a szabadság szóval bármilyen esetben meg lehet győzni.

Az Erasmus számomra a függetlenséggel volt egyenlő, úgyhogy kapaszkodtam is beléje rendesen, ahogyan azt illik. Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha elengedem ezt a képzeletbeli kötelet. A lehetőség a legjobbkor talált meg, és a legjobbat tette velem. Ez az én történetem az életemet megváltoztató négy hónapról.

Minden egyetemista számára egyszer eljön a mélypont, vagyis az a pillanat, amikor komolyan elgondolkodik, hogy otthagyja a felsőoktatást, és inkább megpróbál itthon vagy — ahogy mostanában megszoktuk — külföldön érvényesülni. Velem ez tavaly januárban történt meg: másfél évnyi egyetem és egy nehéz vizsgaidőszak után, őszintén szólva, kezdtem belesavanyodni a rutinszerű életbe. Szegeden tanulok, minden hétvégén hazajárok Vajdaságba a családomhoz, ez az ingázás pedig egy idő után megszokássá válik. Túl nagy megszokássá. Én viszont túl extrovertált vagyok ahhoz, hogy csak úgy alárendeljem magam holmi kötelező, mindennapi teendőknek.

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor átadtam a jelentkezésemet a külföldi ösztöndíjprogramra. Aznap két órakor járt le a határidő, angol és magyar nyelvű önéletrajzot, motivációs levelet és még egy csomó papírt kértek, de számomra persze túl egyszerű lett volna, ha mindent a kellő időben intézek el. Aznap délben találkoztam először a pályázati kiírással. Csaknem egy órám volt tehát beszerezni az összes iratot, ami pedig a nyelvtudásomat illeti, csak a „sorozatangolt” ismerem. A nyelvtanom borzasztó, beszélni pedig leginkább csak az ahogy esik, úgy puffan elvet alkalmazva tudok.

Bele sem gondoltam abba, hogy majdnem fél évig távol leszek a családomtól, illetve hogy a jövőmre nézve milyen következményekkel jár majd, hogy a harmadévben, azaz végzősként akarok világgá menni. Egyáltalán nem gondolkodtam — hála a jóságos égnek! Körmöltem a papírokat, rohantam a villamosokra, be a különféle irodákba, és mire felfogtam, hogy valóban el fogok menni, illetve jó ideig haza sem jövök, addigra már a Budapestről Lengyelországba tartó buszon döcögtem a bátyámmal, aki segített a költözés során. Úton voltam Krakkó és az új életem felé, hogy teljesen egyedül találjam fel magam egy idegen országban, egy idegen városban, egy idegen nyelvű közösségben és egy teljesen idegen felsőoktatási rendszerben. Mindez nagyon idillien hangozhat, de a történet úgy teljes, hogy hozzáteszem: egy héttel az utazás előtt meginogtam, és szinte minden éjjel sírva aludtam el.

 

Az Erasmus+ az Európai Felsőoktatási Térségben tanuló hallgatóknak a más országok társintézményeiben való tanulmányait elősegítő program. Az Erasmus az Európai Bizottság egyik legsikeresebb és legismertebb projektuma, mely eddig több mint 2,5 millió egyetemi hallgató mobilitását könnyítette meg Európában.
Nem EU-tagállamként a programban szintén részt vesznek a volt jugoszláv tagköztársaságok, továbbá Izland, Liechtenstein, Norvégia, Svájc és Törökország.

 

Krakkóban kollégiumi elhelyezést kaptam, német szobatársat és japán szomszédokat, szóval a temperamentumok változatosságára nem lehetett szavam. Az első héten ismerkedőesteken vettünk részt, ilyenkor is gyakorolhattam a nem éppen tökéletes angolomat, sokszor csak kézzel-lábbal kommunikáltunk. Viszont megnyugtató volt a tudat, hogy néhányan még annyira sem beszélték az angolt, mint én. Ha tehát valaki azért nem mer jelentkezni az Erasmus vagy más cserediák-, illetve ösztöndíjprogramra, mert nem tud elég jól angolul, azt meg kell nyugtatnom: nem ő az egyetlen.

Ha az Erasmusról beszélek, mindig megkérdezik, hogy volt-e kint ismerősöm. A válasz: egy szál se! Sőt, még a környéken sem volt senki, akit baj esetén hívhattam volna. Ez nem felelőtlenség, hanem kihívás. Én pedig szeretem a kihívásokat. Eleinte még a boltban való vásárlás is annak számított. Én viszont odafigyeltem a beszélgetésekre, olvasgattam a termékleírásokat, és egyre inkább véltem felfedezni a lengyelben a szerb vagy legalábbis a szláv nyelvet. Az oktatásunk angol nyelven folyt, mindig összeollóztam valamit a hallottakból. Krakkó azért is egy szuper hely, mert az emberek nagyon befogadóak, és szerencsére igen sokan beszélnek angolul is. Amikor megemlítettem nekik, hogy magyar vagyok, azonnal elmondták a „dwa bratanki” szólást vagy néhány magyar szót. Külföldön mindig megmosolyogtató, de egyúttal nagy öröm is, ha az ember magyar szót hall. Még akkor is, ha akcentussal.

Az ösztöndíjprogram lehetővé tette számunkra, hogy sok élményt gyűjtsünk, illetve olyasmiről is halljunk, amiről otthon nem szoktunk. Nagyon sokat tanultam például a női egyenjogúságról neves professzoroktól és szociológusoktól, akik sokkal többet tudtak mondani a médiában hangoztatott szólamoknál. Antropológiát is hallgattam, méghozzá egy olyan tanárnőtől, akinél jobbal az életben nem találkoztam. Hihetetlen tudású és felfogású nő, aki valóban érti és tudja, mit csinál, amit pedig tud, az számára nemcsak elmélet, hanem kőkemény tapasztalat. Emellett olyan emberekből tanultam a második világháborúról, akik átélték, illetve még mindig érzik a hatását, és olyan városokba is kirándulhattunk, amelyekbe más esetben nem tudtam volna eljutni. Volt egy csomó „elsőm”: hoki, bowling, tüntetésen való részvétel, lengyel nemzeti ünnepen való felvonulás, telt házas koncert, pirogi és más, elsőre furcsának tűnő étel. Meg persze a külföldi barátaim, akik teljesen megváltoztatták az életről és a világról való gondolkodásomat. Mert hallhatunk ugyan a médiában sok mindent a világról, és könyvekből is tanulhatunk róla, de igazán csak akkor ismerhetjük meg, ha olyanokkal beszélünk, akik a saját tapasztalataikat osztják meg. És ez fordítva is igaz: ők sem fognak sokat tudni rólunk, ha nem beszélünk nekik magunkról. Márpedig én nagyon sok „történelemórát” tartottam — néha még péntek este és kollégiumi bulikon is, amikor nem volt túl könnyű elmagyarázni, hogyan lehetek én magyar, ha Szerbiában nőttem fel, és miért nem ért meg az ott megismert magyarországi barátnőm, ha vajdasági magyar szavakat használok (sokat ájdéztam, patikát akartam venni, stb.).

Egy nagyon negatív, életunt és pesszimista Erna utazott el Lengyelországba, de egy nagyon pozitív, optimista és tisztább világképű Erna jött haza. Rengeteget tanultam, és most nem csak a tananyagra gondolok. Magamról, az emberekről, a kapcsolatokról, a barátságról, a saját országomról és magáról az életről is sokat megtudtam. Régebben én sem hittem el, amikor mások azt mondták, hogy az Erasmus megváltoztatja az ember életét, és azt sem gondoltam volna, hogy végig tudom küzdeni a papírmunkát. Sőt, önmagamban sem hittem, ezért nem is gondoltam, hogy sikerülhet.

Azért csak most, néhány hónappal a hazaérkezésem után írok minderről, mert az az örömteli információ jutott a fülembe, hogy az Erasmus program végre már a vajdasági egyetemistákat is várja.

Használjátok ki az alkalmat, és ne gondoljátok túl. Pályázzatok, és legyen hitetek. Önmagatokban. A többi pedig majd alakul.

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..