Ki ad választ a feltett kérdésekre? - a tejgyári munkások egy csoportja: Molnár Kázmér, Szeles Ferenc, Kalmár István, Nagy Abonyi József, Kiss László és Özvegy Csaba.

A magánosítás semmi jót sem hozott a zentai tejgyár dolgozóinak. A privatizáció után ugyanis megszűnt a termelés az üzemben, a munkások pedig kétségek között vannak, nem tudják, mi lesz velük. Mindenki hazudozik nekik, vagy szebben mondva: ígérget, de azokból egyelőre semmi sem teljesül. A nyilvánosságtól azt remélik, hogy a súlyos helyzetükre végre felfigyelnek az illetékesek, és tesznek valamit, vagy legalább választ kapnak a kérdéseikre. Hogy érezzék, nem feledkeztek meg teljesen róluk, vagy ami még rosszabb: nem írták le őket.
A valamikor nagyon jól működő zentai tejgyárban 2005 november végén szüntették be a termelést. 2006 január közepéig még folyamatosan átvették a tejet, de már nem a városban dolgozták fel, hanem a tulajdonos másik gyárába, a pancsovai részlegbe szállították. Ez alatt a másfél hónap alatt a gyár pancsovai termékekkel látta el a korábbi megrendelőit, majd ennek is vége lett. Január 16-ától teljesen megszüntettek minden tevékenységet, azóta senki se jár be az üresen kongó épületbe és csarnokokba. Illetve, néhányan mégis, de erről majd később.
Az alkalmazottaknak a mai napig sem mondtak fel. Az emlékezetes dátumtól kezdve, igazgatói utasításra, kihasználták a maradék tavalyi és a teljes idei évi szabadságukat, majd mindenki kapott még 45 nap fizetett szabadságot. Ami a legtöbbjüknek május 31-én fejeződött be. A fizetett szót azonban csak idézőjelben lehet használni, hiszen pénzt tavaly december elején láttak utoljára, akkor sem sokat. Mikulás napjára kapták ugyanis kézhez a szeptemberi bérük második részét, pár ezer dinárt.
Február végén a gazda azt ígérte, felszabadítja a gyár folyószámláját, kifizeti az adósságokat, pár hónap alatt újraindítja a termelést, és három részletben megkapják a fizetésüket. Ebből semmi sem teljesült. Azt a bizonyos folyószámlát egyébként még decemberben zárolták a több milliós adósság miatt. Az nyilván senkit sem vigasztal, hogy az üzemnek nagyon sok a kinnlevősége is. Sokan tudni vélték, hogy már a gépeket is elvitték, de a bennfentesek szerint ez nem igaz. Az objektumban vannak, üzemképesek, akár a termelés is megkezdődhetne velük. Ha valakinek végre ez volna a szándéka.
Az ügyben hatvan érintett munkás van. Állítólag ennyire nem lesz szükség, ezért a törvénnyel összhangban tizenkilencet technológiai feleslegként elbocsátanak. És ők még szerencsésnek is számítanak a többiek szemében, ugyanis valamilyen módon rendeződik végre a helyzetük. Mert akik maradnak, azoknak fenntartják ugyan a munkahelyét, de fizetés nélkül tengődhetnek tovább, és várhatják sorsuk jobbra fordulását. Közéjük tartoznak a beszélgetőtársaim is, Özvegy Csaba, Szeles Ferenc, Nagy Abonyi József munkások, és a három sofőr: Molnár Kázmér, Kiss László és Kalmár István. Az egyikük lakásán várnak, hogy elmondják, a témáról továbbra is érdemes beszélni, éppen azért, mert nem történt semmilyen előrelépés.
Becsület és emberség hiányában
- Volt egy újabb ígéret, amely szerint a tejgyár ismét gazdát cserél, megvásárolja egy szlovén tulajdonos, aki - értesüléseink szerint - már átvette a pancsovai és a niši tejgyárat. Úgy hallottuk, hogy az ottaniak gyorssegély címén 35 ezer dinárt is kaptak. Ez azért fontos, mert ugyanarról a gazdáról van szó, aki azt állította: a zentai gyárat is eladja, és két hónap múlva beindulhatunk. A privatizációs ügynökség szerint ebben a csomagban mi is benne vagyunk, de egyelőre minden a régi. Pedig már kezdtünk örülni és reménykedni, de hamarosan kiderült, hogy ebben a hírben semmi igazság sincs. Illetve, nem lehet tudni - mondja Özvegy Csaba, aki hozzáteszi, továbbra is bíznak benne, hogy minden jóra fordul.
- Ha így is lenne, a két hónap semmiképpen sem elég, hiszen nincs saját központi fűtésünk, régebben a textilgyártól kaptuk a gőzt. Be kellene fejezni a kazánház építését, amit másfél évvel ezelőtt abbahagytak. Egyelőre csak a falak állnak, mert azoknak a mestereknek sem fizettek. Kocsik sincsenek, mert azokat meg elárverezik a bérekre meg a járulékok befizetésére, amelyek már egy éve, tavaly április óta nincsenek rendezve - kapcsolódik a beszélgetéshez Molnár Kázmér. - Csak annyi emberség és becsületesség kellett volna, hogy a dolgozóknak nyíltan megmondják, nézzenek másik munkahely után, hiszen már régóta nem működött semmi sem úgy, ahogyan kell. Csak a titkolózás ment. Most viszont hova jutottam én is? A nyugdíjhoz fiatal vagyok, a munkához öreg. Harminc évet dolgoztam le a tejgyárban, most mit kezdjek magammal? Leshetem, ki, mit ígér. Több helyre is beadtam már a kérvényemet, de visszajelzést sehonnan sem kaptam. Legalább szólnának, ne várjak feleslegesen, nem kellek.
- Annak ellenére, hogy hivatalosan még munkaviszonyban vagyunk, és a munkakönyvünket sem adták ki, mi már próbálkozunk máshol elhelyezkedni, de nem sok sikerrel. Nekem egyébként maga az igazgató mondta, amikor utoljára beszéltem vele, hogy nyugodtan keressek másik munkát - folytatja Kalmár István. - Azt mondják, a járulékokat továbbra is fizetik, de én ezt nem hiszem el. Ugyan ki fizetné éppen most? És miért nem fizették korábban? Azt várják, hogy mindenki mondjon fel, mert akkor olcsóbban megúsznák?
Várják a válaszokat
Sorjáznak a kérdések a kis asztal körül ülők részéről. Mert sok mindent nem értenek. Például azt sem, miért ragaszkodnak hozzájuk, miért nem adják át őket a munkaközvetítő listájára, ahonnan legalább valamilyen állandó juttatásra számíthatnának. Voltak már a városelnöknél, a szakszervezetben. Azzal küldték el őket, hogy majd intézkednek. Mikor lesz az a majd? Bezzeg, ha nem fizetjük a villanyt vagy a telefont, azt gyorsan kikapcsolják - panaszolják. Azt szeretnék, ha végre valaki közölné velük az igazat, írásba adná, és minden haladna tovább a törvényes úton.
- Mert eleget dolgoztunk már pénz nélkül. Már akkor is gazemberek voltak, mi meg buták.
Kiderül, mégsem teljesen üres és kihalt a gyár, hiszen az irodára bejárnak néhányan, a hűtőgép is üzemel. Ide hordják ugyanis a zombori tejgyár termékeit, amelyeket a hűtőben tárolnak, majd pár munkás széthordja az árut. Hogy ez miért van így, azt senki sem tudja pontosan. Aki tudja, az meg bölcsen hallgat.
Az sem világos előttük, hogy ebben a környezetben, ahol a lakosság többsége mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkozik, miért nem érdeke senkinek a zentai tejgyár. Az élelmiszer-termelés. Pedig az emberek továbbra is keresik a zentai tejet.
Özvegy Csaba, aki a beszélgetést is kezdeményezte az újságíróval, ismét az önkormányzathoz tér vissza.
- Azt mondják, nem tehetnek semmit, de nem is hisszük el, hogy próbálkoztak volna valamivel. Szólítsák fel a gazdát, az igazgatót, hogy nyilatkozzanak, valljanak színt. Vonják be a szakszervezetet, és mondják meg végre, mi a helyzet, mire számíthatunk a jövőben. A tulajdonost senki sem vonhatja felelősségre? A vásárlásnak bizonyára voltak megszabott feltételei, amelyeket ő nem teljesített. Ezért sem szólhat neki senki?
És így tovább. Újabb kérdések, amelyekre ott, a konyhaasztalnál, a gőzölgő kávé mellett nem akadt válasz. Hamarosan a magnót is kikapcsoltam. Nem tehettem mást. De vannak-e olyanok, akik tehetnének? Ha igen, legalább szólaljanak meg!