Csaba, Bence, Anikó, János, Márió, Orsolya, Miklós, László és István - a budapesti Református Egyetemi Gyülekezet evangelizáló ifjú aktivistái Torontálvásárhelyen

,,Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.' (Mt.11,28.)
Pálfi Csaba, Várnai Bence, Écsi Anikó, Édes János, Dányi-Nagy Márió, Hatházi Orsolya, Nyéki Miklós, Kalánka László és Kovács István. Érkezésükkor még javában tombolt a nyár, és a diáksereg is mohón habzsolta az egyre fogyogató vakáció napjait. A nagy sátoros ünnepségre készülő falucska református gyülekezeti otthonába csendes ,,lármával” (értsd: gitárkíséretre írt áhítattal) tért be ezúttal is néhány napra kilenc ifjú. Magyarországról, a Felvidékről, és mondhatni akár útvezető szerepkörben is, egy zsenge harmincas éveit tapodó fiatalember, akivel hajdanán egymás mellett koptattuk az iskolapadot. László hajába már vastagon szőtt pókhálót az élet, s utóbbi találkozásunk óta úgy tűnik, mintha szavai is csendesebbek, gondolatai is kimértebbek lennének.
- Meglátásom szerint az Úr valójában az egyik kezével azokat készíti fel, akiket meg akar szólítani, a másikkal pedig azokat, akik a szócsövei. S akkor ad egy hetet, néhány napot, amikor találkozik ez a két csoport.
* Ti valójában missziós tevékenységet végeztek, és az elmúlt esztendőben is jártatok itt, Torontálvásárhelyen, ehhez hasonló küldetésben. Négy nap alatt tapasztaltatok-e, és ha igen, mekkora változást a titeket befogadó gyülekezetben? Milyen reményekkel érkeztetek?
- Látványos változásokról szó sincs. Ezúttal is csak arra szeretnénk személyes életünkből vett példákkal rávilágítani, hogy attól, hogy szinte minden élethelyzetben önmagunkat tesszük az első helyre, egy jottányit sem látszanak enyhülni gondjaink, és nem tudunk örülni a hőn óhajtott célok megvalósulásának. Sőt, ellenkezőleg, csak szomorkodunk, epekedünk továbbra is egyre. Nem kívánhatunk ugyanis olyasmit, ami boldoggá tenne bennünket teljesülésével, ha Istent nem fogadjuk vissza életünkbe. Ez olyan, akár a szomjúság, ami végül már nemcsak a torkunkat marcangolja. Tanítómesterem, Tapolyai Mihály szerint ez a munka legjobban talán a kőfejtéshez hasonlítható. Mondjuk, ki akarsz vájni a sziklából egy darabot, s az a darab csak a százötvenedik ütésnél válik le. Ezek szerint akkor az első vagy a tizennegyedik ütés hiábavaló lett volna? Semmiképpen, mert százötvenszer kellett odacsapni.
* Említetted, hogy megítélésetek szerint a református egyházra nem jellemző ez a karizmatikusság, nincsenek ilyen falumissziós mozgalmak. Mégis, kaptok-e bátorítást, avagy inkább lebeszélnek benneteket?
- A legelső alkalommal is a saját anyagi forrásainkra támaszkodva jöttünk, úgymond haza. Hatalmas erkölcsi támogatást, bátorítást nyújtott akkor is számunkra a faluban szolgálatot tevő Móricz lelkészházaspár. Jólesik megtapasztalni, hogy idehaza is egyre többen kezdik maguk is átérezni, miről is szól mindez, és van visszajelzés, hogy jó lenne gyakrabban szervezni ilyen találkozókat. A missziós, evangelizációs munkából mindenki derekasan kiveszi a részét. Délelőtt a fiúk szórólapoztak, délután az esti alkalmakra készültünk, amit rendszerint a református gyülekezeti otthonban tartottunk, utána pedig a parkokban szétszórt fiatalokat próbáltuk megszólítani, beszélgetni velük.
Az idén a kultúrotthonban is tartottunk egy szolgálatot, amelyen Nyéki Miklós teológus-hallgató és zongoraművész Beethowen Holdfény szonátáját adta elő. Tudod, mindegyikünk érzi, hogy településtől és országtól függetlenül égetően kellene valamit tenni a szellemi, a vallási és az erkölcsi elsorvadás, a tespedtség ellen. Viszont közülünk szinte mindenki teljesen le van terhelve. Akikre a munka oroszlánrésze hárul, azok jóformán egész nyáron táborokban vannak, itt vagy ott, amikor pedig vége a szünidőnek, akkor tanulnak. Mondhatnám úgy is, hogy afféle imaharcosok vagyunk, más-más civil érdeklődési területről. Bence például építész, Anikó főiskolás kommunikáció és történelem szakon. János fizikus, István informatikus, én pedig javító-műszerész vagyok. Teológiával pályaorientáltan közülünk csak Márió és Miklós foglalkozik. Egyébként a csapat ötven százaléka a Budapesti Református Egyetemi Gyülekezet presbitériumát képezi.
* Megítélésetek szerint mi tudná a fiatalokat és egyáltalán egy felmorzsolódni látszó közösséget kimozdítani a tespedtségből?
- Pál apostol szavaival élve egyik plántál, a másik öntöz, Isten pedig adja a növekedést. Szóval ha most mi itt plántálunk, akkor a lelkészek, meg az ifjúsági vezetők feladata lenne a továbbiakban ,,öntözni” azokat, akik e néhány nap alatt tanúsítottak valami nyitottságot a vallásban és a hívőség iránt. És ezt a munkát nem szabad abbahagyni. Előadásaink a Meghökkentő történetek címet viselik. Valójában arra akarunk rávilágítani, hogy Isten nem egy ósdi Isten, nem egy öreg nagyapó, aki csak a régi dolgokat szereti, és idegenkedik minden újtól. Olyan történeteket hoztunk, említettünk, magyaráztunk a Bibliából, amelyek ugyanakkor a mai ember problémáit is megérintik. A lényeg az volt, hogy képzeljük el, Isten hamarabb tudott az mp4 vagy a DVD-k létezéséről, mint megszerkesztőik egyáltalán kigondolták volna. Valójában az Úr minden aktuális dologról tud, és nemcsak tud, hanem érdekli is, hogy mit kezdünk a szabadságunkkal, szabad akaratunkkal?! Mert å nem csupán egy személytelen Erő, amely törődés nélkül terjeszti ki elénk végzését. Van véleménye rólunk, terve velünk, és semmiképpen sem közömbös irántunk. Még akkor sem, vagy inkább főleg nem akkor, amikor mindenáron magunk akarunk basáskodni a sorsunk felett, illetve ami még rosszabb: környezetünk és embertársaink sorsa felett is egyre gyakrabban, egyre hevesebben.
* Ezen túlmenően a társadalmakon, közösségeken, mi több, újabban családokon belül is egyre kézzel foghatóbb jelenség az egymással való kommunikáció, párbeszéd hiánya. Mit lehet tenni ez ellen?
- Sajnos, a technológia vívmányai csak ritka esetekben váltották be a hozzájuk fűzött erkölcsi reményeket. Gombnyomásra valahogy mi is személytelenebbé váltunk. Manapság, amikor szinte földünk legtávolabbi pontjára is másodpercek alatt eljuttathatók a szavakba öntött gondolataink, egyszerűen nem érezzük szükségét annak, hogy meglátogassuk az első szomszédunkat vagy szüleinkkel, kedvesünkkel, gyermekeinkkel váltsunk egy-két szép szót. Mert minek, elegendők vagyunk mi önmagunknak?! Nagyon el vagyunk idegenedve egymástól mi emberek. Budapesten is, de úgy hírlik, idehaza is. És állandó késésben vannak. Rabjai lettünk a munkának, a lazítást ígérő szabad aktivitásoknak. Ösztönöznek, egyenesen elvárják, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, és ehhez nehéz mindig jó képet vágni. Gyakran mindenünk megvan, mégsem tudunk szabadulni a kiégettség nyomasztó érzésétől. Feltétlenül így kell ennek lennie?
Megannyian tették fel már (ön)maguknak ezt a kérdést, de viszolyognak ugyanakkor elfogadni a kézenfekvő választ, ami ott van a csöndben, az enyhe szellő susogásában. Számtalanszor felötlött bennem, hová is tudnék, teszem azt Budapesten ki-, vagy elmenekülni úgy, hogy jelenlétemmel senkit se zavarjak? Mert már az erdőben is, a Gellért-hegyi zugokban is nagy valószínűséggel hajléktalanok sátrába, kutyájába, nemritkán torz nyomorúságába ütközöm bele. Ezek után hogyan tudna bárki is önerőből bizakodva tekinteni a jövőbe, ha lépten-nyomon azt tapasztalja, azt érzi, hogy minden tótágast állt benne és körülötte? Nyitni kell tehát és lépni, hinni és megnyugodni: ez a világ számunkra is meg lett váltva! Jelenünkben már maga ez a tény is felér egy meghökkentő történettel...