Megalapoztuk a Hét Nap jövőjét

Dr. Csordás Mihály hosszú éveken át szerkesztette a 7 Napot. Az egykori főszerkesztő és igazgató életpályájából a többi közt az is kiderül, hogy sok-sok vargabetűvel íródott a hosszú évtizedek óta működő hetilap története.

Készítette: Talpai Lóránt

— 1974-ben kerültem a 7 Naphoz, de valójában volt némi előéletem a lapnál. Az egyetemi éveim alatt ugyanis nyaranta rendszeresen helyettesítettem a lektort és a művelődési rovat szerkesztőjét. Ezzel a két-három hónapos munkával minden évben annyi pénzt kerestem, hogy újabb fél évig tudtam fizetni az egyetemi költségeimet. Ekkoriban ismertem meg a 7 Nap munkatársait és a szabadkai értelmiséget — kezdi a visszaemlékezést Csordás.
— Amikor elvégeztem az egyetemet, jelentkeztem Grósz Gyurka bátyámnál, a 7 Nap akkori igazgatójánál. Ő egy nagyon aranyos, jóindulatú ember volt. Arra biztatott, hogy csatlakozzak a 7 Naphoz, felajánlotta nekem a művelődési rovat szerkesztését, azzal a kikötéssel, hogy időnként lektorkodnom is kell. Ezek az esztendők voltak a boldog békeidők. Akkor egyévi keresetemből meg tudtam vásárolni magamnak egy Citroën személygépkocsit. Ebben az időszakban nagyon jó hangulatban folyt a munka a 7 Napnál, a munkatársak is nagyon jó viszonyban voltak. Meg is volt az okunk az elégedettségre, mert a 7 Nap nagyon nagy példányszámban jelent meg ez idő tájt. Állandóan jártuk a térségünket, hol itt, hol ott tartottunk élő újságot. Jelentős szerepet töltöttünk be a vajdasági magyarság életében. A szerkesztőségben, az egykori Nićin-palotában akkor harmincnyolcan dolgoztunk. Volt az épületben, az első emeleten egy hátsó helyiség, melyet kártyázószobának hívtunk. A jól elvégzett munka után mindig voltak olyanok, akik elkártyázgattak és elbeszélgettek egymással. A szerkesztőség vendégeit is ebben a helyiségben fogadtuk. Ezután Fejes Szilveszter vezetésével átköltöztünk a gyönyörű, szecessziós szabadkai városházára. Egyik esztendőben, egy ünnep alkalmával a 7 Nap elérte a hatvanezres példányszámot. A lap erejét az is jól mutatta, hogy Szabadka városa felajánlotta, az Üzenet folyóirat is tartozzon a 7 Naphoz. Ez lett a mi második kiadványunk. Ezek, mint már említettem, nagyon szép évek voltak, és úgy tűnt, hogy örök érvényű lesz ez az állapot.

Elröppenő idill, vérzivataros esztendők, kihívások és a főszerkesztői évek…
Csordás szerint később egyre inkább megváltozott a politikai széljárás, és elérkeztek a miloševići vérzivataros esztendők. Az akkori vajdasági kormányfő, Radoman Božović, akit a tartomány főszerkesztőjének csúfoltak, kitalálta, hogy a különféle lapokban, közöttük a 7 Napban felülről irányított főszerkesztőkre van szükség.
— Ekkor kezdődtek a 7 Nap valódi harcai az életben maradásért. Harmincöten léptünk sztrájkba, és csatlakoztak hozzánk a Magyar Szó munkatársai is. A régi nyugalmas esztendők tovaszálltak. A 7 Nap munkatársai azonban nagyon szép összefogásról tettek tanúbizonyságot, és felsorakoztak mögöttem. 1991-ben úgy döntöttek, hogy engem választanak főszerkesztőnek. Nekem korábban nem voltak ilyen ambícióim, de úgy éreztem, hogy jól tudnám végezni a feladatom, ráadásul a szerkesztőség számos kiváló munkatársa és vezéregyénisége is támogatott. Emellett nekem volt a legnagyobb iskolai végzettségem (doktorátusom), ezáltal érthető volt, hogy a többiek engem jelölnek. A tartomány politikai vezetőségének azonban ez nem tetszett, és mindent megtett azért, hogy a kinevezésemre ne kerüljön sor. A többi közt az nem tetszett az akkori politikusoknak, hogy vallásos családból származom, és úgy gondolták, hogy a háborús propagandát sem fogom támogatni. Időközben a laphoz került Baroš Stevan igazgató, aki szintén arra buzdított, hogy szerkesszem a 7 Napot, és ne törődjek a politikai nyomással. Bizonyára sokan emlékeznek rá, hogy ebben az időszakban voltak az egyetemistatüntetések. A hallgatók azt követelték, hogy az összes tartományi lap szerkesztőjét váltsák le, és újakat nevezzenek ki a helyükre. Ekkor neveztek ki engem hivatalosan főszerkesztőnek. Ezután néhány esztendeig újra szépen és példamutatóan dolgoztunk együtt. A 7 Nap továbbra is egy olyan hely volt, ahova eljártak a festők, zeneszerzők. Rendszeresek voltak a kiállítások, és igazi szerkesztőségi élet zajlott.

Az utolsó időszak, sokasodó konfliktusok, a létért való küzdelem…
— Ezután újra gyülekezni kezdtek a sötét fellegek. A tomboló infláció időszakában a túlélés érdekében az igazgatói tisztséget is el kellett vállalnom, de ekkor már a megszűnés fenyegette a hetilapot. A legnagyobb vajdasági magyar párt egykori elnöke arra próbált rábeszélni, hogy költöztessem át a hetilapot máshová, röviden fogalmazva a párt közelébe. Ennek a kérésnek azonban ellenálltam, és helyette felajánlottam a szerkesztőségnek, hogy aki akar, az menjen át abba a bizonyos új Hét Napba, aki viszont nem akar, az maradjon nálunk. Így lett valójában két Hét Nap. Én ettől függetlenül tovább szerettem volna éltetni azt a 7 Napot, amelyet évtizedeken át szerkesztettünk. Abban reménykedtem, hogy a későbbiekben újra egyesülni fog a két szerkesztőség. Emlékszem, egy darabig egyidejűleg működött a két lap, az egyik Szabad Hét Napként, a másik, pedig továbbra is 7 Napként. A munkát olyan kiváló újságírókkal folytattam, mint Tóth Klári, Dési Ábel, Csorba Pista vagy Molnár Cs. Attila. A két Hét Nap ezután az új városháza épületébe került, és egyszerre működött a két szerkesztőség. Mi csupán három kis irodát kaptunk, míg a Szabad Hét Nap egy teljes emeletet. Nehéz évtized következett, egyszer az egyik szerkesztőségben nem volt fizetés, máskor pedig a másikban. Ezekben az években a lap vezércikkeinek nagy részét én írtam, melyeket kötetbe gyűjtöttem, illetve megjelentettem Felénk hajolnak a keresztek címmel. Meggyőződésem, hogy ha tíz éven át nem sikerült volna megőrizni a régi 7 Napot, akkor ma sem volna Hét Nap. Manapság ennek sokan nincsenek tudatában. A privatizált, illetve a pártlappá alakított másik Hét Nap ugyanis napjainkban nem kaphatna állami támogatást. Az általam vezetett 7 Nap viszont tartományi státuszban maradt, és véleményem szerint ez volt a megmaradásának egyik záloga.