Meg volt írva

Meg volt írva

Ezúttal egy szép arcú, mosolygós fiatalasszonnyal beszélgettem. Olyan gyorsan mesélt, hogy alig tudtam követni. Azzal mentegetőzött, hogy attól fél, ha lassabban beszél, nem lesz elég a délután a története elmondására.

— Nem csak az én sorsomat akarom elmondani — kezdi fesztelenül. — Az egész családom és a férjem is szerepet játszott a történtekben azzal, hogy egy időben ellenségek voltak, legalábbis ellenkező oldalon álltak. Az utóbbi időben egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy az életben valójában nincsenek véletlenek, vagy ha vannak is, csak ritkán. Úgy érzem, valamennyiünk útja meg van írva valahol, azon haladunk, sokszor — balgán — abban a meggyőződésben, hogy lehetett volna másként is. Azt hiszem, ha végighallgatja a sorsomat, maga is elismeri, hogy igazam van.

Értelmiségi családból származom. Apám egyetemet végzett, anyám középiskolával irodában dolgozott egész életében, pontosabban addig, amíg az ország széthullása miatt mindketten munkanélkülivé nem váltak. Apám vállalata valamivel stabilabb volt, létezett egy úgynevezett szociális programja, melynek alapján a szélnek eresztett dolgozók végkielégítést kaptak. Anyámnak még ez sem járt. Apa a kapott összegből az egyik kollégájával bel- és külkereskedelmi céget nyitott azzal, hogy Magyarországon is volt egy irodájuk. Ezt anyu unokatestvére tette lehetővé, ő ugyanis Békéscsabán él a családjával. Nem volt rózsás a helyzet, bizonytalanul alakult a cég beindítása. A bátyám ekkor tizenhat éves volt, én pedig tizennégy. Szerencsére volt egy autónk még a régi szép időkből, így az új vállalatnak volt „hivatali” kocsija. Egy este a bátyám — persze vezetői engedély és apa tudta nélkül — kihajtott az udvarból, és elment szórakozni. Ittasan fuvarozta haza a barátait, majd gázt adott, és ész nélkül száguldozott. Útközben elütött egy kerékpárost, de nem állt meg segítséget nyújtani. Otthon jajveszékelve mesélte el apának a történteket.

A szüleim kétségbe voltak esve, azt sem tudták, pontosan hol történt a baleset. A testvéremet nem akarták odavinni. Apa ült kocsiba, hogy megkeresse a helyszínt. Könnyen felismerte, mert annak ellenére, hogy késő volt, összegyűlt néhány ember az út mentén. Apám kérdezősködött, hogy mi történt. Azt mondták neki, hogy egy autós elütött egy fiatalembert, de meg sem állt. Szerencsére pillanatok múlva jött egy motoros, és hívta a mentőket, de a bámészkodók úgy tudták, a biciklis a helyszínen meghalt. Apa összetörve tért haza, sokáig mérlegelték a helyzetet, és úgy döntöttek, hogy apa meg a bátyám még azon az éjjelen átmennek Magyarországra. Elsősorban a testvéremet akarták menteni, másodsorban pedig beindítás előtt állt az új cég, és attól függött az egész család megélhetése. Azt hiszem, apám abban a pillanatban nem tudta, mi a helyes, hát elutaztak a bátyámmal. Anyu és én csak két hónap múlva mentünk utánuk. Közben az újságból megtudtuk, hogy az elütött fiú olyan idős, mint a bátyám, és nem halt meg ugyan, de olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy kerekesszékbe kényszerült. A szerencsétlenség a mi városunktól úgy hetven kilométerre történt, a fiút pedig nem ismertük. Amíg itthon voltunk, anyu titokban érdeklődött róla, és így tudtuk meg, hogy egy szegény család legidősebb gyermeke, akinek három testvére is volt.

Az iskolát már odaát fejeztem be, apámnak pedig az volt a kívánsága, hogy orvos legyek. Az ő lelkiismerete sohasem nyugodott meg, mindenért önmagát okolta, még azért is, hogy a bátyám engedély nélkül elvitte a kocsit. Apám kívánságát teljesítve elvégeztem az orvosi kart, és baleseti sebész lettem. A világhálón időnként olvastunk a fiúról, és megtudtuk, hogy kerekesszékre van szüksége, viszont nem tudják neki megvenni. Ezért apám szerzett egy jó állapotban lévőt, és elküldte a családnak, persze névtelenül.

Két évvel ezelőtt Budapesten voltam szemináriumon. Éppen indultunk vissza, amikor a kollégám, aki vezetett, felhajtott a padkára, és elütött egy kerekesszékben ülő férfit. Azonnal elsősegélyben részesítettük, kórházba vittük, és szerencsére nem lett súlyosabb baja. A kollégáim hazajöttek Békéscsabára, én pedig ott maradtam a férfival. Két hónapot töltöttem mellette, és ez alatt az idő alatt megtudtam, hogy tizenöt évvel ezelőtt egy gázolás következményeként vált rokkanttá. Lassan rájöttem, hogy a férfi nem más, mint a batyusom áldozata. Most azért jött Pestre, mert felmerült annak a lehetősége, hogy meg tudják gyógyítani. Én ezután hazamentem, otthon mindent elmeséltem, és két nap múlva ismét a kórházban voltam, de már családostul. Januárban lesz egy éve, hogy megesküdtünk. A férjem már hat hónapja a saját lábán jár, és ha minden igaz, jövőre munkába is áll. Március elején pedig megszülöm a fiunkat. Mert valahol ez így volt megírva.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Címkék: sorsok_emberek

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Az érzelem nem korfüggő
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
A számlák kiegyenlítve
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.08.
  • LXXII. évfolyam 1. szám
Facebook

Támogatóink